TeIndiaD

Sok-sok tétlenül eltöltött hétvége után (Tamás biztos úgy mondaná, hogy jól megérdemelt pihenéssel töltött hétvége után), rászántuk magunkat, hogy megnézzük Keralát, bár mára már mind a ketten (ez főleg engem jelent, mert Tamás már eleve az volt) kicsit szkeptikusak lettünk az (incredible-hihetetlen) India által kínált látványosságokkal szemben.

Ez a téma leginkább a rokonságot foglalkoztatja, de talán mások érdeklődését is felkelti.

Ezt muszáj itt és most.

Egy korábbi bejegyzésben már utaltam rá, hogy az irodában a patkányok egy nem elenyésző populációjával vagyunk kénytelenek együtt élni. Ma reggel egy patkánynak és egy kollegának kellemetlen meglepetésben volt része, amikor a kollega bekapcsolta az egyik nagy légkondit, és az ledarálta az épp benne tartózkodó rágcsálót. A zajon túl a légkondi által szétfújt patkányszőr árulta el, hogy mi történt.

Hát ezek mennek itt meg a bárányfelhők :)

Elvileg már csak kb. négy hónap van hátra az indiai kalandból, úgyhogy tervezzük, hogy elkezdünk fényképezgetni, és megpróbáljuk megörökíteni a környezetünket.

Nem, nem őrültünk meg, hogy most már napi 3 post-tal terheljük a bizonyára népes olvasótábort, csak nem akartam ezt valamelyik post végére odabiggyeszteni.

Mindössze annyiról van szó, hogy szeretnénk megköszönni mindenkinek, aki bíztatott minket, hogy írjunk, vagy egyszerűen csak tudtunkra adta, hogy rendszeres olvasónk. Egy-egy komment, levél, vagy éppen ezek hiánya hatással van a motivációs szintünkre, és ezáltal a postok gyakoriságára.

Most hétvégén, végre ismét volt lehetőségem egyik kedvenc elfoglaltságomat gyakorolni. Szeptember óta talán két focitorna is be volt ígérve, de sajnos érdeklődés hiányában elmaradtak. Szerencsére ezúttal nem így történt és szombat reggel kilenckor a St. John's Medical College Sports Campus-on voltam többé-kevésbé harcra készen.

Az iskolában ezen a héten van a multikulturális hét, aminek keretében Matykóékhoz be kellett menni, és beszélni kellett az országunkról tizenöt percben. Már amikor az e-mailt olvastam, kivert a víz, ha arra gondoltam, hogy ott fog ülni majd tizenöt gyerkőc plusz a tanító nénik (végül nem tizenöt volt, mert a párhuzamos osztályt is áthozták, és plusz az ő tanítónénijeiket).

Már több napja megint megszállt az ihlet, hogy írjak, de most aztán valami olyasmi történt, ami azonnal papírra kívánkozik, mert félő, hogy némi idő elteltével én se nagyon fogom elhinni, hogy ez megtörtént. Tehát még a sokk hatása alatt kezdek írni, amit lehet, hogy mindjárt a gardener lady fog megzavarni, aki eddig egy hónapig felém se nézett, de majd most. Megpróbálom költői eszközökkel lefesteni ezt a délutánt, hogy a hatás a végén annál drámaibb legyen.

A tőlünk pár házra lakó amerikai családról már talán írtunk. Robin, az olasz-amerikai anyuka, Sub, az indiai-amerikai apuka, és Amartya, a 7 év körüli gyerekük szerves részei a mindennapjainknak. Bár nem pontosan a mi korosztályunk, nagyon sok időt töltünk velük, és nélkülük sokkal nehezebb lenne elviselni az ittlétet, mert velük tudjuk kibeszélni a mindennapok nehézségeit, az India által nyújtott kihívásokat.

Robin is ír blogot, bár nagyon más stílusban, mint mi, sokkal kevésbé a személyes dolgokra koncentrál, inkább Indiáról - azon belül a közvetlen környezetünkről -, Amerikáról, és a gazdaságról ír, de mégis sok képpel, és kicsit más szemszögből nyújt betekintés az itteni életbe: http://bitsfrombangalore.blogspot.com

 Nem csak a gyerekek, mi is kezdünk betagozódni a helyi közösségbe. Először karácsony körül voltunk több helyen, aztán január közepére voltunk hivatalosak egy szülinapi bulira. Itt lett volna a klubházban, de mivel ott már 11.30-kor be kellett volna fejezni, a szervező két hölgy átette a helyszínt egyikük lakásába, ami három házra van tőlünk.

Mivel lassan már a Matykó is megtanul írni-olvasni, ideje, hogy írjunk az iskoláról is egy kicsit.

Péntek reggel csörög a telefon, Saikat az, aki a cégnél a focidolgokat szokta szervezni. Már éppen megörültem, hogy valami fociesemény közeledik, de hamar kiderült, hogy nem erről van szó, hanem ezúttal futásról.

Nem stréberségből írok már megint, hanem egyszerűen nem vagyok álmos, úgyhogy gondoltam akár hasznosan is tölthetem az időt.

Nem szoktam nagyot alkotni ebben a műfajban, sőt általában egyáltalán nem foglalkozom ilyesmivel, dec. 31. is csak egy nap. Most sem kifejezett fogadalomként, inkább csak egyik merengésem alkalmával rájöttem, hogy amire nagy szükség van ebben a családban az a türelem, elsősorban persze részemről.

Részben Zoli kérésére, részben meg mert helyenként érdekes emberekkel találkoztunk, írok a Karácsony körüli eseményekről.

Kabini egy folyó Bangalore-tól dél-nyugatra, és még valamikor október elején töltöttünk ott 2 éjszakát egy u.n. jungle lodge-ban. Azért választottuk ezt a helyet, mert kijövetelünk előtt azzal etettük a gyerekeket, hogy itt majd dzsungelt, abban tigrist, leopárdot, elefántot, kígyót, skorpiót, és hasonló egzotikus állatokat láthatnak, és három hónap alatt talán pár gyík volt a legtöbb amit fel tudtunk mutatni.

Az előző rész folytatása

Amikor otthon kérdezgették, hogy miért jövünk ki Indiába, akkor én azt mondtam, hogy én főleg két okból. Az egyik, hogy a gyerekek tanulhatnak angolul a másik pedig az utazás lehetősége, hiszen India közelebb van egyéb érdekes helyekhez is, nem is beszélve magáról az országról. Eltöltve itt másfél hónapot egyre világosabbá vált, amit a finn ismerősök mondtak májusban, és amit mi jól meg is mosolyogtunk (“Elkényeztetett nyugatiak, nem is tudják, milyen nagyszerű helyen vannak”), hogy ha az ember itt él, akkor nyaralni már nem itt akar, hanem valahol máshol akarja kipihenni Indiát. Így hát a Diwali szünetet (ez itt olyan karácsonyféle és Új Év egyben, mindenesetre volt két nap suli- és munkaszünet) Szingapúrban és Balin képzeltük el.

Jócskán elment az idő, és nem a napi egy, de lassan a havi egy bejegyzést sem tudjuk tartani. Már írtam korábban, de most ismét úgy érzem, hogy van esély arra, hogy ez megváltozzon, ugyanis immár a cuccainkkal együtt, teljes egészében be vagyunk rendezkedve.

Az iskolakezdés előtt mindenképpen szerettük volna elvinni a gyerekeket valahova, hiszen amikor Indiába jöttünk, akkor dzsungelt, tengert, szafarit ígértünk be nekik, és eddig ezekből nem sok teljesült. Mivel minden nagyon messze van, két napra nem nagyon érdemes elmenni sehova, ezért beáldoztam a pénteket, hogy legyen egy teljes napunk utazás nélkül. Goa, Chennai, és valamelyik nemzeti park meglátogatásán túl Pondicherryt néztem ki, mint lehetőséget.

Leírok pár nyelvi és nem nyelvi helyi sajátosságot. Szeretném előrebocsájtani, hogy bár amiket leírok mókásnak tűnhetnek, de célom egyáltalán nem a helyi jellegzetességek, és főleg az emberek kicsúfolása. A másság ilyen mértékben talán groteszk, de ez nem minősíti sem az itteni, sem pedig az otthoni állapotokat. Egyszerűen arról van szó, hogy máshogy gondolkoznak az emberek, mást tartanak fontosnak, és bár ennek a pozitív oldala talán nem annyira szembetűnő, bízom benne, hogy lesz alkalmam azt is megtapasztalni.

Már többen hiányolták a képeket, úgyhogy csináltam párat a lakásról.

Az előző post folytatása:

Konzerv formában írom ezt a bejegyzést, ami azt jelenti, hogy itthon megírom, Tamás pedig majd a munkahelyén „beteszi” a blogba.

Végre nekem is sikerült megkaparintanom az egyik laptopot. Mivel holnap elköltözünk (:)))) az új helyre és ott nem lesz internet egyelőre (térerő is csak az utcán van ill. az emeleten :), inkább most jelentkezem.