Jócskán elment az idő, és nem a napi egy, de lassan a havi egy bejegyzést sem tudjuk tartani. Már írtam korábban, de most ismét úgy érzem, hogy van esély arra, hogy ez megváltozzon, ugyanis immár a cuccainkkal együtt, teljes egészében be vagyunk rendezkedve. Merthogy a késlekedés oka részben az volt, hogy én Bettire vártam, hogy megírja a sulival kapcsolatos dolgokat, ő viszont el volt foglalva a temérdek mennyiségű cuccunk elrendezésével, melyek szeptember közepe táján végre megérkeztek.

Betti remélem jövő héten végre tényleg sort kerít az elmaradások pótlására, de addig is írok egy kicsit ismét a hétköznapokról.

Szóval, mint említettem végre ismerős dolgokkal vagyunk körülvéve, és ez mindenképp növelte a komfortérzetünket. Kellemes, hogy végre nem 4 tányérral, és két lábossal kell megoldani az étkezéseket, meg van elegendő poharunk, olvasnivalónk, Bettinek külön számítógép nap közben is. Ezzel együtt nekem személy szerint a társaság eléggé hiányzik, ezért aztán nagyon várom mindig az aktuális látogatót otthonról. Eddig két ilyen volt, Dénes majdnem két hétig, András csak pár napot volt itt, viszont ő nálunk is lakott, úgyhogy volt időnk bőven megbeszélni a munkahelyi, és egyéb dolgokat. A társaságon kívül azért is jelent átmeneti felüdülést egy-egy otthonról jött kolléga, mert ilyenkor a látógató, és a szüleim jóvoltából fel tudjuk tölteni otthoni finomságokkal az éléstárunkat. Amíg az ember nem kényszerül nélkülözni a hazai kolbászt, és hasonló hungarikumokat, addig nem is biztos, hogy igazán tudja értékelni őket. Mi az elmúlt három hónapban ezt igencsak megtanultuk, és ez még úgy is igaz, hogy közben Betti a kiterjedt szociális kapcsolatain keresztül talált rendes hentest, ahol felvágottakat is lehet venni.

Dénes ittléte számomra főképp a munkáról szólt, bár el-el mentünk vacsorázgatni, sőt amolyan csapatépítés jelleggel többször voltunk együtt Dénes itteni közvetlen munkatársaival is. Ezen vacsorák alkalmával kisebbrészt a munkáról, nagyobbrészt a kultúrális különbségekről esett szó. Például egyik este hosszassan taglaltuk azt a helyi törvényt, mely szerint ebben a városban tilos táncolni. Egyszerűen betiltották a szórkozóhelyeken a táncolást, és mellesleg bármilyen élő műsor előadását is. Öten voltunk, és négyen nem értettünk egyet ezzel a törvénnyel, de érdekes, az egyik konzervatív kollega elmagyarázta, hogy ez szükséges, mert egyre gyakoribbá váltak a zaklatások a szórakozóhelyeken, és ez a törvény nyilván megoldja ezt a problémát. Természetesen ezzel nem tudok egyetérteni, és azért írtam le, mert szerintem sok szempontból tipikus a probléma kezelése. Sok más esetben is észrevettem, hogy a probléma valós megoldása helyett inkább kikerülik a problémát (workaround), vagy mindenki megpróbál valamit tenni, hogy személy szerint számára megszűnjün a probléma. A probléma gyökerét érintő megoldásokra ritkán látni példát.

Dénes a hétvége egyik napját egyedül töltötte, de vasárnap Bettivel, és persze Mr. Reddyvel elmentek megnézni Mysoret. Nekem kapóra jött a dolog, mert tudtam, hogy Bettit ettől a kultúrális élménytől visszatartani nem lehet, engem viszont őszintén szólva nem nagyon érdekelnek a paloták, meg ilyen-olyan kvázi történelmi épületek. Azért kvázi, mert a legnagyobb attrakció, a Mysore Palota pl. még nincs is száz éves, és rossz abba is belegondolni, hogy még az újkori történelemben is vannak ilyen megalomániás építkezések, miközben az emberek hihetetlen nyomorban élnek a mai napig. Szóval én nem mentem, Bettinek azért persze tetszett, talán még jobb is volt neki, hogy úgy tudta megnézni Mysoret, hogy közben nem kellett az én nyavalygásomat hallgatni. Dénes képeit itt lehet megnézni.

Miután Dénes elment, ismét visszatértek a hétköznapok, de nekem csak egy pár napra, mert akkor izgalmas levelet kaptam. Kiderült, hogy hétvégén focibajnokság lesz, és arra toborznak embereket, addig pedig naponta lesz edzés, és utána is, mert további tornák várhatók a közeljövőben. Ennek nagyon megörültem, mert megérkezésünk óta próbáltam lehetőséget találni a játékra, de sajnos minden korábbi kísérletem kudarcba fulladt. Az első edzés szerdán volt, és persze el is mentem. Azt hittem, hogy az ezerpárszáz emberből, akik a cégnél dolgoznazért lesz vagy két tucat, akik képviselni akarják a céget, de meglepetésemre összesen öten gyűltünk össze. Így a korábbi enyhe félelmem, hogy esetleg be sem férek majd a csapatba alaptalannak bizonyult, aztán amikor elkezdtünk játszani, akkor világos lett, hogy itt egy kicsit más a szint, mint otthon. A négy srácból, akik eljöttek kettőnek volt valami fogalma a játékról (ebből az egyik egész ügyes volt), a másik kettő nem tudott egy egyeneset rúgni a labdába. Az edzés az irodától mintegy 50 méterre levő krikett pályán volt, amiről nem is tudtam, hogy ott rejtőzik a házak között. Ez persze azt jelentette, hogy a forgalmas utca közelsége miatt a levegő sem volt jó, és amúgy a "pálya" semmilyen szempontból nem volt optimális a ehhez a játékhoz. Ezzel együtt jól esett ismét egy gömbölyű tárgyat rúgdosni. Az már kevésbé, hogy mivel elkezdett esni az eső, pillanatok alatt ronggyá áztunk, a salakot pedig jégpályává változtatta a víz, ami miatt többször is meghemperedtem egy-egy pocsolyában. Fél hétkor totál átázva, salakosan, és felsértett kézzel ültem be a kocsiba, ahol további 80 percet töltöttem a csúcsforgalomra való tekintettel. Másnap jeleztem is, hogy a hét hátralevő részében ne számítsanak rám az edzéseken, maximum még a szombat jöhet szóba. Vártam a szombatot, és pénteken jött is egy levél, hogy a szombati edzés a szokott helyen fél hétkor lenne. Reggel. A szervező egy indiai srác volt, de ezek szerint valamiért ő mégsem volt tisztában a realitásokkal. Ez még nekem is túl korán volt, nemhogy a többi helyi erőnek. Mikor ezt felvetettem neki, akkor 7 órát ajánlott, mire megegyeztünk, hogy akkor vasárnap a tornán találkozunk. Persze utólag kiderült, hogy az sem ment el az edzésre, aki ígérte, vagyis az elmaradt.

A tornának egy városközeli "resort" adott otthont, ami indiai szemmel a luxus, európaival a nem rossz kategória.

Szerencsére a gyerekek jól érezték magukat, ez megkönnyítette Betti dolgát, én pedig elsősorban a focizással voltam elfoglalva. 8 csapat egyeneskieséses rendszerben játszott, úgyhogy hármat kellett nyerni a végső győzelemhez. Az elsőt viszonylag simán hoztuk 3-0-ra, de az látszott, hogy nem vagyunk nagyon acélosak. A szervező srác aztán a sportszerűséget feláldozta az eredményesség oltárán, úgyhogy a második meccsen már nem volt sok cserénk, engem meg megkértek, hogy ha lehet, le se menjek a meccs végéig. A második meccs ennek ellenére sem volt könnyű, az ellenfél mind tudásban, mind pedig erőszakosságban messze a korábban legyőzött csapat felett állt. Azért minket sem kellett félteni. A csapatunk szervezője újraértelmezte a taktikai szabálytalanságot, amikor többször olyan csúnyán lépett oda egy-egy kilépő, vagy csak éppen gólszerzésen gondolkodó ellenfélnek, hogy rossz volt nézni. Ezen amúgy felháborodtam volna, de még ezelőtt, nagyjából a harmadik percben kicsit egyedül maradtam a balszélen (hol máshol? :)), és ketten egyszerre döngöltek a földbe elég kegyetlenül. Szerencsére annyira rám, és nem a labdára mentek, hogy én azt középre tudtam adni, és az érkező ember nem hagyta ki az ajtó-ablak helyzetet. Persze attól, hogy gól lett, még nehezményeztem a történteket, amiből lett is egy kis dulakodás, és ezzel megvolt az alaphangulat. Hamar egyenlítettek, majd ismét mi szereztünk vezetést, de a sok kihagyott helyzetünk megbosszulta magát, így a vége 2-2. A hetesrúgásokat nem kis szerencsével talán 8-7-re nyertük. A döntőtben hasonló volt a forgatókönyv, kemény meccsen a vége előtt két perccel állította be az ellenfél az 1-1-es végeredményt, majd a hetespárbajt ismét mi nyertük. Volt nagy örömködés a csapatban, és bár tényleg nem játszottam rosszul, azért nekem nagyon meglepő volt, hogy mindenki nekem tulajdonította a legnagyobb részt a végső sikerben. Az eredményhírdetési ceremónia rettentő formális volt, vagy fél órán keresztül adták át a különböző díjakat. Marci és Matykó, és persze az én nem kis örömömre a torna legjobb játékosa díját én vehettem át. Így aztán kellemes élményekkel távoztunk, sajnos a beígért további tornákra ezidáig nem került sor.

Ahogy teltek a hetek a munka kezdett egyre komolyabbá válni. Az első időszakban természetes volt, hogy nem teszünk le eredményeket az asztalra, hiszen még nem állt össze a csapat stb stb. Erre azonban két hónap után már nem nagyon lehet hivatkozni, és kaptunk is egy testhezálló munkát, aminek én nagyon örültem, mert a legjobban konkrét feladatokon keresztül lehet tanulni, és ez a feladat méretében, és komplexitásában is pont megfelelő volt. Hamar kiderült, hogy végül is mégsem lesz szükség arra, amit elkezdtünk csinálni, de ezzel együtt végigcsináltuk amit elterveztünk, és a terméket be is mutattuk a budapesti csapatnak. Én büszke voltam az itteni kollegákra, mert szerintem a körülményekhez képest jól dolgoztak. Mindenesetre azóta is, és egyre inkább már nem babra megy a játék, úgyhogy a munkában pörögnek a dolgok, sokszor nincs két percem sem napközben megnézni, hogy mi újság otthon.

Következő látogatónk, András egy hosszú hétvégét töltött csak itt. Csütörtökön, ami mellesleg szabadnap volt, Mr. Reddyvel mentünk ki érte a reptérre, és még aznap éjszakába nyúlóan beszélgettünk, ami nagyon jól esett, mert már ki voltam éhezve egy kis hazai társaságra. Pénteken munka, majd beültünk egy jót vacsizni, de ezúttal csak kettesben. Szombaton nem túl korai indulás után megnéztük Bangalore egyik nevezetességét, az ISKCON krisna templomot. A látogatás jól indult, mert a szertartás, amit láttunk, meg a templom még számomra is élmény volt, sőt a gyerekek is viszonylag a hely szellemének megfelelően viselkedtek. Ez arra a részre volt igaz, ahol a szertartás folyt. Sajnos továbbmenve azt tapasztaltuk, hogy az egészből csináltak egy hihetetlen kommersz, giccsekkel telirakott piactér szerű valamit, aminek már nem hiszem, hogy sok köze van az eredeti elképzelésekhez, talán csak annyi, hogy a pénznek egy részét (remélem) nemes célokra fordítják. Utána még megnéztünk egy másik templomot, meg elmentünk a lakásunktól nem messze lévő tóhoz is, mert azt már korábban kiszúrtuk, hogy ott a parton egy vidámpark-szerű létesítmény van. Ez olyan igazi indiai dolog volt, sok sok helyi család töltötte ott a hétvégét, sajnos számunkra nem jelentett túl nagy élményt.

Másnap Mr. Reddy ajánlására Hogakkal fallshoz mentünk (http://www.hogenakkal.com). Ez egy vízesés Tamil Nadu tartományban, kb. 4 órányira kocsival. Mivel korábban már megjártuk Nandhi Hills-szel, féltem, hogy ezúttal 8 órányit fogunk szinte feleslegesen autózni, de szerencsére nem így lett. Ez az amúgy nagyon felkapott hely tényleg megéri a zötykölődést, mert ekkora vízesést ilyen közelről máshol nem nagyon láthat az ember. Ráadásul az egészet gyalog nem is lehet rendesen megközelíteni, ezért egy csónakost kellett fogadnunk, aki egy lapos félgömb alakú csónakszerűségben vitt minket körbe a vízesés körül.

Az egész program 4 óra volt, ami abszolút ki volt töltve, és nagyon kellemesen telt. A krokodilfarm látogatást máskorra hagytuk, mert nem vittünk magunkkal ennivalót, és arrafelé egyszerűen nincs fehér embernek is való étkezési lehetőség. (A frissen fogott frissen sütött halat nem mertük kipróbálni, amit jól tehettünk, mert Mr. Reddy sem abból evett, jóllehet ő szereti a halat, de azt mondta, hogy sokszor a reggeli fogást sütik meg délután, és az úgy már nem az igazi). Így András búcsúvacsorájára a Royal Orchidban (rojál orsi - Matykó) került sor, és ez méltó befejezése volt egy kellemes hétvégének.

Másnap reggel Andrást Mr. Reddy egyedül vitte ki a reptérre. Mikor visszajött, hétfő lévén Bettivel együtt ültünk be a kocsiba, mivel ilyenkor Betti a heti szokásos masszírozásra megy a közelbe. Ahogy beszállunk csak akkor tűnt fel, hogy a szélvédő be van törve. Az is látszott, hogy nem egy kavics pattant fel, és attól pókhálósodott be, hanem valami komolyabb dolognak kellett történnie. Kiderült, hogy reggel ahogy jött Mr. Reddy az egyik közeli kereszteződésben megállt a piros lámpánál. Szerencsétlenségére a mögötte lévő kocsiban ülő nehézfiúknak valami sürgős dolga lehetett, mert dudáltak, hogy menjen már. Erre valamit beszólhatott gondolom (bár a történetnek ezt a részét nem nagyon fejtette ki), mire azok kiszálltak, és a lehúzott ablakon keresztül megütötték, és kővel bedobálták a szélvédőt, úgy kellett elmenekülnie. Ez a történet nem nagyon javította a hangulatunkat, és csak azzal tudunk vigasztalódni, hogy ehhez hasonló bármikor, bármelyik nagyvárosban (vagy nem is olyan nagyvárosban, hiszen velem Budaörsön esett meg ilyesmi) megtörténhet.