TeIndiaD

Az iskolában ezen a héten van a multikulturális hét, aminek keretében Matykóékhoz be kellett menni, és beszélni kellett az országunkról tizenöt percben. Már amikor az e-mailt olvastam, kivert a víz, ha arra gondoltam, hogy ott fog ülni majd tizenöt gyerkőc plusz a tanító nénik (végül nem tizenöt volt, mert a párhuzamos osztályt is áthozták, és plusz az ő tanítónénijeiket). De 15 perc alatt kész volt a forgatókönyv, még két hetem volt a megvalósításra. Mondanom sem kell, hogy egy nappal az előadás előtt kezdtem el görcsölni, hogy mit is fogok csinálni akkor konkrétan. Az egész hétfőm ráment erre a tizenöt percre, csináltam internetes kutatást, képragasztást, pogácsát celofánban nemzeti szalaggal átkötve (a pogácsának este kilenckor fogtam hozzá, fél tizenegyfelé átkoztam magam, hogy mindig mindent az utolsó pillanatra hagyok, fél tizenkettő felé pedig az egész multikulti nap ötletgazdáját emlegettem sűrűn, nem pont a legszebb kontextusban. De! Örök hálám a Marci egyik volt csoporttársa anyukájának, aki elárulta, hogy az ő világszínvonalú pogácsája a Horváth Ilonából van, és most már így én is képes vagyok viszonylag ehető pogácsa előállítására. De erről azért még később). Szerintem egy anyuka se lihegte túl ezt ennyire, de nem azért mondom, sikerült mindent előásnom, kokárdától a Rubik-kockáig. A csikós-gulyás-puszta vonalat nem akartam annyira erősíteni, de azért a hidrogénbombával se nagyon akartam előjönni, végül maradt a kocka, a hologram, meg a golyóstoll, mint magyar találmányok. Matykóhoz most már egyébként félek bemenni, mert minden egyes alkalommal hallok valami rosszat. Hétfőn azzal fogadott a tanító néni, hogy még a múlt héten az egyik órán Matykóka kicsit ideges lett és felborított egy szekrényt. Széles mosollyal közölte, hogy szerencsére nem sérült meg senki, miközben az én arcomra ráfagyott a mosoly. Sajnos azonban a szekrényben keletkezett némi kár, de nem kell kifizetni, és ő már beszélt is a Matykóval, és a Matykó mondta, hogy sorry, és minden oké, csak szeretett volna szólni. Én otthon előhoztam ezt a Matykónak, hogy miért olyan dühös mindig, de nem válaszolt, és az ő verziójában a szekrényt is csak véletlenül döntötte fel. Aha, én meg benevezek a Miss India szépségversenyre. Véletlenül. De ez már nem az első alkalom volt, hogy hallottam, hogy angyalarcú Matykóka egy rosszcsont. Ez a keddi előadásom előtt sem volt másképp. Amikor beértem, még valami “class” volt, úgyhogy volt ideje Mrs George-nak, hogy félrevonjon. Megkérdezte, hogy szoktak-e otthon a fiúk verekedni. Már rosszat sejtettem. Sajnos pont előző este történt, hogy a Marci valamiért kitalálta, hogy a Matykót ezentúl Pistikének hívjuk, amit többször is elismételgetett. Ez Matykókának annyira nem nyerte meg a tetszését, és amikor a Marci már tizedszer hívta Pistikének, az addig csak mosolygó angyalarc hirtelen akkorát húzott a Marcira, amit ki se nézne belőle az ember. Marci vitézül állta a csapást, szeme sem rebbent, hiszen elérte a célját, Matykót vettem elő egy kis nevelésre, hogy nem verekszünk és stb. Tehát Mrs. George kérdésére igennel válaszoltam. Aztán elmondta, hogy ne aggódjak, nem történt semmi, de úgy látja elő kell vennie a “fegyelmezős tábláját”, persze nem ezt mondta, hanem valami politikailag korrekt kifejezést, amire már nem emlékszem, mert addigra már túl ideges voltam, egyrészt az előadás miatt, másrészt, hogy Matykóka megint mit művelt. A táblára az kerül fel, aki valami rosszat csinál, és ha három x összejön a neve mellé, akkor nem mehet számítógépórára. Mondta, hogy eddig nem kellett bevetnie ezt a módszert, de most úgy látja, hogy jó lesz. Persze finoman jelezte, hogy más gyerkőcök is most kezdik el feszegetni a határokat, de én úgy érzékeltem, hogy Matykóka már át is préselte magát ezen a határon. Hát ezek után remek hangulatban kezdődött a Magyarország előadás. Persze elhangzott, hogy mi “hungryk” vagyunk, de alapvetően jól bírták a gyerekek. Mivel Matykó előző este közölte velem, hogy nem segít énekelni, ezért készültem egy alternatív verzióval is. A gyerekeket megkérdeztem, mit szeretnének, énekelni vagy puzzle-t kirakni? Nem kellett volna. Egyhangúlag az éneklés mellett döntöttek. A műsoron a “Nád a házam teteje, teteje...” c. nóta szerepelt az Alma együttesnél látott mutogatással egybekötve. Szerencsére vállalkozó szelleműek voltak, és miután elmondtam, hogy miről szól a dal (One bird is flying over a roof which is made out of certain grass and I am afraid, that the roof will fall down) lelkesen mutogatták velünk, mert azért erre már a Matykó is csak kijött előre. Aztán még a Vizipókos puzzlekönyvet is kirakták (Ancika, örök hálám érte!) és már csak a pogácsakiosztás volt hátra. Előző nap Germany volt előadni, és pont láttam, hogy az anyuka vmi finom sütikét osztogatott a végén. Na már most az én pogácsám is elég jó volt, viszont azt még a MogyiDani anyukájának el kellene árulnia, hogy hogy marad a pogácsa puha is, mert Horváth llona erről csak annyit ír, ne süssük sokáig, mert kiszárad. Nem sütöttem, de kiszáradt. Ezért aztán jó lenne, ha jönnének még magyarok ide, mert így sok indiai és más nemzetiségűben az a képzet él, hogy a pogácsa valami levesbetét. Ezt már egyszer megkérdezték egy kávézgatás közben, azt hiszem a norvég csajszi, de most a Matykó indiai tanító nénije is annak titulálta a pogácsát. Azt nem mertem mondani, hogy legjobb a sörhöz, mert mégiscsak gyerekek és mégiscsak Indiában vagyunk. Végül a magyarkártyát már nem is kellett kiosztanom, pedig annak is utánanéztem a neten, hogy tényleg magyar-e a magyarkártya.