Az előző post folytatása:

Visszatérve az első három napra itthon. Olyan volt, mintha a Hobo Blues Band régi dalába csöppentem volna: „Ott volt a postás, a rendőr, a villanyszerelő, a gázos, a handlé, a képkereskedő’ .... Nálunk itt volt a házinéni, a gondnok hölgy, a villanyszerelő, a vízvezetékszerelő (akiről kiderült, hogy igazából ezermester, mert végül ő rakta fel a villanyszerelővel együtt a leszakadt karnist.) Aztán jött még több szobalány-(ön)jelölt, egy tejesember, a pizzás persze, és vártunk a mikrós emberre, aki majd megmutatja a mosógép működését is (ezt nem igazán értettem, miért kell, mert automata mosógép van, minden rá van írva, hogy mit csinál, de a házinéni annyira mondogatta, hogy már kezdtem aggódni, ez valami különleges gép lehet), és jönnie kellett még a tűzhelyesnek (ez nem a gázost jelenti, az megint egy másik ember), vártunk egy bútort is (Házinéni: Szombatra ígérték, így a hétfő a biztos.) és a kertésznek is jönnie kellett volna. Szóval, ha aggódtam volna, hogy mivel fogom elütni az időmet, hétfő délelőtt már meg is nyugodhattam, mert ingajáratban közlekedtem a gyerekek és a bejárati ajtó között. Szerencsére a vizes ember már vasárnap jött, megmutatta, hogy működik a vízszűrő berendezés. Meg kell várni míg a lámpája zöldre vált, háromszor pittyeg, utána meg lehet indítani a vizet: vagy egy litert vagy korlátlan mennyiséget. Végig „énekel”, amíg folyik a víz, hogy az ember ne felejtse el időben lekapcsolni. Az első nap óta ez a gyerekek számára a fő szenzáció, amint meghallják a három pittyet, már ott is teremnek a konyhában, és nézik, hogy folyik a víz. Illetve, hogy néha hogy nem sikerül időben leállítani, és akkor ömlik a mosogatóba. De egyre jobb a technikám és a szemmértékem. Az első napot, hétfőt, a következő eredménnyel zártuk: tévé nem működik (mármint az előfizetés része), gáz nincs, se a mikrós, se a tűzhelyes, se a kertész nem jött, a karnis se került a helyére. Szóval azzal együtt, hogy egész nap jövés-menés volt, alig valami intéződött el. A kedd is hasonló hangulatban telt. Viszont felkerült a karnis, méghozzá olyan módszerrel, hogy a vízvezetékszerelő a fúró zsinórjának a végét „pucéran”a 22O-ba dugta. Tamás szerint ezen nincs mit meglepődni, nekem azért elég sokkoló volt, már maga a látvány is, hogy ott van két drót a konnektorba bedugva. Na, mindegy. A „vizes” és a „villanyos”, merthogy ő volt a segéderő, különben se nagyon izgatták magukat. Amikor kiderült, hogy a régi helyre nem tudják befúrni a tartót, mert túl puha a fal, simán arrébbfúrták. Így szimmetrikus ugyan nem lett, viszont felkerült a karnis. Amikor ezt szóvátettem, még mielőtt fúrt volna, jelezték, hogy két lehetőségem van: vagy arrébbfúrják, vagy most nem tudják befúrni. Mivel már szerettem volna az átjáróházat bezárni, és elkezdeni élni a lakásban, hagytam, hadd fúrják arrébb. Végül is annyira nem feltűnő, és kevésbé idegesítő, mintha megint napokat, heteket kellett volna várni egy másik szakemberre. Hogy mennyire igazam lett, megint, mi sem mutatja jobban, hogy amikor a függönyt föltették, még kellett volna egy szekrényfogantyút is felapplikálni. Arra közölték, hogy rövid a csavar, majd „holnap” jönnek, és befejezik. Azóta is jönnek. Kedden este hétkor végre a mikrós is befutott. Megszerelte, elmagyarázta és már ment is volna, de én mondtam neki, hogy mutassa meg a mosógépet is, mert féltem, hogy másnap a landlady rákérdez (kikérdez?), és akkor tudnom kell. A mikrós az első mozdulattal kivágta az áramot, de úgy, hogy az egész lakás sötétbe burkolózott, a mosógép áramkapcsolójából kék láng csapott ki, és hiába kapcsolgattuk a biztosítékokat, minden tök sötét maradt. Na, ez volt az a pont, amikor én ki tudja hányadszor a tényleges idegösszeomlás szélére kerültem. Hát az nem lehet, hogy itt ennyire semmi se működik! A pánik közepén eszembe jutott, hogy a landlady, éppen aznap diktálta le nekem a főbb telefonszámokat, köztük a villanyos emberét is, próba szerencse felhívtuk. Hál Istennek, itt lakik ő is, vagy sokáig dolgozott, nem tudom, mindenesetre jött és a ház előtti nagy villanyszekrényen varázsolva valamit felkalpcsolta a villanyt. A mosógép persze nem működik, pedig már halomban állnak a szennyes ruhák, nem elég, hogy vasalóm sincs, tehát az öltözködést illetően az outputtal gondjaim vannak, most még az input is elromlik. De legalább visszajött a villany! Ezen felbuzdulva, elkezdtük belőni a tévét, persze nem sikerült. Este kilenckor felhívtam a landladyt, hogy sorry, sorry, de mi a fene kell még ahhoz, hogy működjön a tévé? Nagyon rendes volt, elkérte minden adatunkat, aztán kb. tíz perc múlva, tényleg működött is a program. Az volt a gond, hogy amikor a Tamás aktiválta az előfizetős kártyát, nem volt bekapcsolva a tévé. Most már ezt is tudjuk. A fejem már zsongott a rengeteg új információtól, arról még nem is írtam, hogy a lakáshoz tartozik hat kulcscsomó is, a hűtőszekrényt is lehet zárni, a szobák szekrényein és a szobákon túl. Természetesen a cipőket is érdemes elzárni, legalább estére, a cipősszekrény a verandán van, tehát az esti lefekvés úgy kezdődik, hogy bezárom a cipőket, kiteszem a tejes kupont (ez legalább nagyon kényelmes, házhoz hozzák a tejet), bezárom a bejárati ajtót, ellenőrzöm, hogy minden ajtó be legyen zárva (két terasz, konyha, lenti terasz) és lekapcsolom a gázt. Már ekkor úgy érzem, megérdemlem a lefekvést. Szerdán viszonylagos nyugalom volt, leszámítva a takarító és kertész hölgyeket. A takarítók hárman voltak, és azért jöttek, hogy a konyhaszekrény alatti padlót kitakarítsák. Én nem bántam volna, ha nekem kell, de a landlady intézkedett így várhattam a takarítókat. Fél óráig gyaszatolták a konyhát, közben kedélyesen elcseverésztek, meg lassított felvételként elmentek egy söprűért, mert az enyém nem volt jó. Azért meg kell mondjam, nagyon szépen megcsinálták, de engem akkor is nagyon zavart, hogy ott matatnak hárman a konyhában. Na, amikor ők elmentek, megint jött két hölgy, akiket állítólag a kertész küldött. Ők valami gázpalackot vagy mit hoztak, így elsőre majdnem elküldtem őket, mert azt mondták, hogy cleaning, és abból már aznapra volt elég. De nagyon mutogattak a kert felé, így kitaláltam, hogy biztos a kertész előörsei. Na, ők is kedélyesen elbeszélgettek, a gázpalackról kiderült, hogy növényvédőszer, legalábbis a bokrokat pumpálgatták vele. Nem nagyon ment. Némi tanácstalanság, némi összmunka, aztán kicsit jobban spriccelt. Matykót küldtem őrködni, hogy nézze már meg, mit csinálnak, azt mégis jobban el lehet adni, hogy egy kisgyerek ’kiváncsiskodik”, mint hogy anyuka „kémkedik” utánuk. Matykó mindig szépen jelentette, hogy még mindig nem működik a pumpa. Szerintem a végén feladták, imitáltak egy hosszabb spriccet, amikor éppen odanéztem, aztán levonultak a terepről. Én még vártam a kertészt, mert nem ez volt megbeszélve. Persze nem jött. A landladynek telefonáltam, és mondtam, hogy majd ha hétfőn jön, a bútorral együtt, szól majd megint a kertésznek is. Persze azon a hétfőn nem jött a bútor (az szombaton jött, abban a fél órában, amikor éppen elmentünk tollasozni délután), a landlady se, a kertész se. A holnapi (keddi) nap feladatául tűztem ki, hogy felhajtom a kertészt és kiverem belőle a kertrendezést. Egész jó lenne a kertünk, csak kicsit kócos, és meg akarom nézni, hogy hogy teszi rendbe, hogy legközelebb tudjam, és ne várjam „Godot”-t. Tényleg, így fogom hívni bosszúból. Amúgy Basavaraju a neve. Persze lehet, azon sértődött meg, hogy már a landladynek ajánlkozott, hogy lesz a kertészem, de mondtam, hogy nekem elég, ha néha jön. Arra azért nem gondoltam, hogy azt majd ő határozza meg, mikor lesz az a néha. Holnap kezdődik a harc!

Az első napok izgalmai közé tartozik még egy csótány, akit a fürdőszobánkban találtam, és csak azért dühödtem be rá, mert elvette a biztonságérzetemet, ugyanis a landlady csináltatott csótányirtást mielőtt beköltöztünk. Ennek nyomait egyébként lehet látni, szerencsére nem döglött bogarak formájában, hanem mindenhol, pl. a szekrények zsanérján, van egy rágógumihoz hasonló cucc, ez az irtópaszta. A landlady mondta, hogy ne szedjem le, ha leesik, akkor is hagyjam csak, mert így véd. Az egyik nap, véletlenül lecsapódott az egyik konyhaszekrényajtó. Nagyot szólt, de nem foglalkoztam vele. Sajnálatos módon pont alatta állt a teásbögrém, amiben, amikor ittam belőle, felfedeztem egy ilyen száraz rágószerűséget. Hollywoodi színészeket megszégyenítő utálattal és sugárban köptem ki az egészet a konyha padlójára. Azóta, minden poharat fejjel lefelé teszek el a szekrénybe és a polcok alatt nem hagyok semmit lefedetlenül. Tanulom Indiát. Más állatunk is volt, van, több bébigekkó is előfordult már a lakásban, természetesen a gyerekek nagy gyönyörűségére. Már egész jók vagyunk gekkóbefogásban és –terelésben, de a legutolsó példányt, mivel a plafonon volt, már csak kézlegyintéssel intéztem el. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy a gyerekeknek viccből azt mondtam, hogy majd az ágyukban köt ki. Ezzel egészen lefekvésig el is viccelődtek, akkor azonban komolyra vették a figurát, és addig nézelődtek a szobájukban, amíg meg nem találták elérhető távolságban a gekkót. Most Tamáson volt a sor, hogy megmentse gyermekeinket és egy Bionicle doboz és egy papírlap segítségével elfogta és kiszállította a gekkót a ház elé. (Ő úgy mondta, kifárasztotta, mert a gekkó hamar elfárad, de azért ezt nagyzolásnak vettem. Jó, hogy gyors, meg minden, de a gekkó is fürge.) Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez mindig ugyanaz a gekkó, lehet, nem a ház elé kéne kirakosgatni.

Augusztus 8-án megkezdődött az olimpia. Már úgy vártam! Van tévé, időm is, orrba-szájba olimpiát nézünk majd. Hát igen, Bettike tervez. A megnyitó első fél órájáról máris lemaradtunk, mert el kellett menni vásárolni, de Mr. Reddy valami sztrájk miatt másfél órával később ért ide, mindegy, azért csak láttunk némi „lélegzetelállító” részt a megnyitóból és a bevonulásokat is. Mondjuk azt úgy, hogy közben elmosogattam, lefektettem a gyerekeket (jó, mese nem volt) és elpakoltam a maradék bevásárolt cuccokat. Iszonyat sokáig jöttek ezek a sportolók! Persze a Marciék is nézhették egy kicsit (sokat), néhány megjegyzés:

„Ott jön Afrika!” – Marci az egyik bevonuló országra mondta.

„Remélem a többiek még formátlanabbak!” -  Marci, ezt arra mondta, hogy én azt mondtam nekik, hogy sajnos a magyarok most nincsenek jó formában (de kár, hogy igazam is lett)

„Én különben jó vagyok tollasban, csak nem találom el a labdát” – szintén Marci, ez már egy leendő olimpiai bajnok hozzáállása, mert mondta, hogy ő judóban tudna olimpiai bajnok lenni.

„Milyen ország ez? Isisten?”- Matykó, Lichtensteinre mondta ezt. És tőle származik az a kifakadás is, ami egy előző bejegyzés címe lett. Végre elkaptunk néhány magyar versenyzőt, erre azok meg nem győztek. Még a könnye is kicsordult, úgyhogy remélem, a kajakosok kitesznek magukért, és valaki „győzik” végre. Matykó különben valamilyen különös oknál fogva az oroszoknak drukkol még, néha a románoknak, erre nem teszek megjegyzést, csak magamban, hogy a nemzeti nevelés terén még vannak kivánni valók. A kínaiaknak és az amerikaiaknak már nem drukkolunk, utóbbiaknak csak az elején, mégis ott is állampolgárok, tényleg, ezt még nem is mondtam nekik, hátha akkor Matykó megnyugodna, hogy nem is állnak olyan rosszul. És nagyon rendesen drukkoltak az indiaiaknak is. Na, hát igen. Itt az első héten a következő sportágakat láthattuk, mint indiai érdekeltség: tollaslabda (különben ez tényleg tök jó, de hát akkor is), lövészet, íjászat és boksz. Az első nap még elhúzták előttem a mézesmadzagot a tornával, de aztán semmit nem közvetítettek egyben. Este tíztől voltak összefoglalók, mondjuk egy tornagyakorlatból megnézhettük az utolsó leugrást. Minden benne volt, ami aznap történt, szigorúan kb. 15 másodpercig. A hajamat téptem. Most már lenyugodtam, szerencsére az atlétikában is ott voltak, meg valahogy bele is jöttek a közvetítésbe, mert abból legalább tényleg adtak rendesen. Arra még nem sikerült rájönnünk, hogy miért kétnyelvű a közvetítés (angol és hindi), de olyan szinten, hogy, beköszön valaki angolul, bemutatja a vendéget, vagy a társkommentátort, felteszi a kérdést: Hogyan értékeli a mai napot?, erre a másik hindiül értékel. Aztán az első is hindiül válaszol, majd jön a reklám.

Ja, van bejárónőm. Lakshmi a neve, pénzt jelent hindiül. Nagyon kedves, ma is hozott vmi palacsintaszerű édességet a gyerekeknek. Egyik nap becsöngetett, hozott egy névjegykártyát egy német pasitól, akinél takarít, másnap beállíott egy francia lánnyal, akinél főz, szóval volt referenciája. Elég érdekesen takarít, néha azt gondolom, szólni kéne egy-két dolog miatt, de mivel leginkább azért vettem föl, hogy ne szóljanak meg a szomszédok (jó, a söprés se hiányzik naponta, meg a felmosás), és szeretem, ha hamar végez, nem szólok. Az eredeti elképzelésemet, hogy négy órát legyen itt vki, levittem kettőre, annyira zavar ez a rendszer. Én nem merem rábízni a lakáskulcsot, így viszont várom minden reggel, elméletileg 8-tól 10-ig van, gyakorlatilag fél kilenc felé jön, ma kilenc, és nem is törölte le a port. Szóval, amíg ő itt van, nekem is itthon kell lennem, a sofőr viszont nem szeret ide-oda ingázni, tehát vagy takarítás van, vagy furikázás. A sofőr is mindig bepróbálkozik, hogy milyen sorrendben intézzük a dolgokat, de aztán én is próbálkozom határozottnak lenni, és elérni, hogy úgy csináljuk, ahogy én szeretném. A sofőrrel most amúgy hadilábon állok, mert rájöttem, hogy ő nem a „mi” sofőrünk, hanem a Tamás „sir”-é, és engem néha elvisz vásárolni, mert rendi. Szóval az én helyzetemből nézve, a sofőr nem a szabadságot, hanem egy újabb megkötést jelent. Ráadásul itt ők ill. a szobalányok a fő információforrás (állítólag ő rólunk nem pletykál, de ezt nehéz elhinnem). Ezért tök olyan, mintha reggel apám állna az ajtóban és nézné, hogy néz ki a lakás, mit bénázott megint ez a fehér nő. A Tamás egyik kollégája szerint, aki szintén itt lakik, minden expat elér egy mélypontot (hit the bottom), és aztán kezdi magát itt jól érezni. Mivel mi egy évre vagyunk itt, jó lenne minél hamarabb elérni a padlót. Nekem erre múlt hét szerdáján nyílt lehetőségem, amikor elmentem a német filmfesztivál este 9-kor kezdődő előadására. Mondjuk, én voltam a hülye, mert miért akarok én 36 évesen, Indiában, este, egyedül, egy hip-hop fiatalokról szóló, ráadásul német filmet megnézni? Agyrém. Így utólag. Mert előtte persze tök jópofának tűnt. Végre kimozdulhatok, kis kultúra, biztos lesz ott sok európai, kis networking, egy jó film, szuper este. Hát gyanút foghattam volna, mert Mr Reddy egyfolytában az iránt érdeklődött, hogy Tamás szőr jön-e. Én meg nem értettem, minek jönne. Aztán mikor ott voltam, világossá vált. Csupa indiai pasi volt ott, mellém is rögtön lehuppant egy. Első perc: Nahát milyen aranyos, közvetlen! Második perc: Úristen! Ez fel akar szedni! (Kb. ötvenéves volt, és erősen kopaszodó, tehát nem egy india szívtiprót kell elképzelni). A film közben megkezdődött, pont akkor, amikor Nat abban a sztoriban volt, hogy Stockholmból Brüsszelbe ment, Brüsszelből Párizsba, Párizsból Bécsbe, stb... , hogy ott mit csinált, azt jótékony homály fedte. A film Berlinben játszódott, tehát egy szót sem értettem a németből, még jó, hogy volt angol aláírás. Különben nagyon tetszett (Status yo! a címe), a végén még sajnáltam is, hogy nem vártam meg teljesen, mert csak ezt a módszert láttam arra, hogy meglógjak Nat elől. Képzelem, mit szólt volna Mr Reddy, ha nevetgélve egy idegen pasival jövök ki a moziból. Ezek után már alig vártam a hétvégét, ami már csütörtök este eljött, mert 15-e az indiai függetlenség napja, és hosszú hétvége volt. Normálisan, alig vártam volna, hogy kimozduljunk, de most olyan jó volt itthon lenni, nem szembesülni a bangalore-i valósággal, nem zötyögni az autóban órákat, egyedül lenni, se sofőr, se bejárónő, hogy nagyon. Vasárnap azért elmentünk ebédelni egy étterembe. Matykó: Én nem akarok menni. A kocsiban tök büdös van. Mi: De a denevéres helyre megyünk. Matykó: Ilyenkor nincs is denevér. Mi: De ott lehet sok sütit enni. Matykó: Nem akarok. Főzd meg a ... , mit is vettél nekem? A lencsét! Szóval nekik is már elegük van a közlekedésből. De olyan szinten, hogy most már várják a sulit is. Pedig nagyon félnek tőle, de ma mondta a Matykó a Marcinak, hogy azért tényleg jó lesz, ha megkezdődik az iskola, mert akkor mehet a mami egyedül vásárolgatni, nekünk nem kell beülni az autóba. (Mire Marci: Jó, de akkor nem ehetünk muffint sem a kávézóban!) Szegény Mr Reddy! Akkor aztán tényleg fuvarozhat ide-oda J.