Sok-sok tétlenül eltöltött hétvége után (Tamás biztos úgy mondaná, hogy jól megérdemelt pihenéssel töltött hétvége után), rászántuk magunkat, hogy megnézzük Keralát, bár mára már mind a ketten (ez főleg engem jelent, mert Tamás már eleve az volt) kicsit szkeptikusak lettünk az (incredible-hihetetlen) India által kínált látványosságokkal szemben. Erre az útra az eléggé elfoglalt amerikai szomszédokat is sikerült rábeszélni. Szerintem abban bíztak, hogy majd a Marciék jól ellesznek Amartyával, a kisfiukkal, aki a Marcival jár egy osztályba. Meg abban is, hogy a gyermekeink alig várják, hogy tovább ismerkedhessenek az indiai kultúrával, növény-és állatvilággal, a helyi emberek életével. Én már lassan nyolc éve vagyok az anyukájuk (legalábbis Marcinak), ez elég idő arra, hogy vágyképeket már ne kergessek. Most sem csalódtam, bár azért viszonylag jól viselkedtek, és jelentősen csökkent a “Mikor megyünk haza? Éhes vagyok-fáradt vagyok-szomjas vagyok, stb., stb.” kijelentések száma. De most inkább Keraláról. Repülővel mentünk, 50 perc volt az út. A repülőtér egyre inkább felveszi egy nemzetközi repülőtér jellegét, bár én még sehol sem láttam homokzsákok mögé bújtatott, műanyag széken unatkozó, terepszínű ruhát viselő és a gépfegyvereiket a homokzsákokon nyugtató katonákat entrée-ként. Reddy elköszönt, az egyik sporttáska füle rögtön leszakadt, Matykókát pedig majdnem lekapcsolták a vastag ragasztószalag miatt, amit gurigatni vitt magával, de a biztonsági emberek jól látták, hogy ő ezzel biztos másra is képes. El is vették. Ezen kicsit sírva fakadt, de mondtuk, hogy majd szerzünk neki másik ragasztószalagot. Én kicsit azért a ragasztószalagot is sajnáltam, bár valószínűleg ilyet talán itt is lehet kapni. Robinék vizét viszont nem vették el, csak visszafelé, amikor azt gondoltuk, hogy ezt fel lehet vinni a gépre. Visszafelé nem lehet. Így több liternyi víz ment pocsékba, csak remélni merjük, hogy legalább a biztonsági emberek megisszák, mert olyan is volt, ami még nem volt felbontva.
A repülés kellemes volt, a kaja is. Persze elsütöttük a kötelező viccet, hogy repülőn megyünk Kochi-ba (nem kocsival, ha-ha-ha). Az ottani repülőtéren nagyon meleg volt, rögtön éreztük, hogy miért nincs szezon. A keralai repülőtér kicsi, miután leszállt a gép, vígan rodeózott az üres pályán. Se buszra, se folyosóra nem volt szükség, gyalog mentünk be az épületbe. Kb. 10 perc alatt megjöttek a csomagjaink is, és mehettünk felfedezni Keralát. Taxit fizettünk, ahol a sofőr megkérdezte, hogy kérünk-e légkondit. Miután jól kinevettük magunkat a vicces kérdésen, ő nem annyira viccesen közölte, hogy akkor fizessünk még felárat érte. Így Sub (Robin férje, aki indiai) visszament és még ráfizetett egy kicsit. Már az út is nagyon érdekes volt, nem volt annyi tülkölés, araszolás, viszonylag betartották a szabályokat, és ez nagyon sokat számít. Az út mentén különféle templomok sorakoztak, katolikus, hindu, muzulmán, időnkét sarló-kalapácsos zászlók törték meg a sort. Keralában nagyon sok katolikus él, de ezzel együtt nagyon sok kommunista is. Sub szerint, ez inkább amolyan szociáldemokrácia, megcsinálják az utakat, ingyenes az iskola, meg ilyenek. Állítólag Keralában a legmagasabb az írni-olvasni tudás (97%), és ez, bár ez nagyon gonoszul hangzik, meg is látszik az embereken. Egyszerűen értelmes a szemük. Amikor a harmadik nap hajóztunk, egy kis falucska közelében talákoztunk két 12 éves forma iskolás fiúval, akik úgy beszéltek angolul, ahogy lehet nálunk egy pesti gimnazista se.

Egy másik kis falucskában belebotlottunk egy “népi” fafaragóba. Miután megcsodáltuk Jézus többféle leszakított kezét, a különböző kereszteket, és egy még be nem fejezett óriási Jézus mellszobrot szemek nélkül (még nem voltak ráfestve a szemek, nagyon félelmetes volt!), és nem először elmerengtem azon, hogy milyen jó, hogy ennyire különböző vallások, hitek ilyen jól megférnek egymás mellett (az egyik polcon például egy Jézus szobor mellett ott állt a kék színű hindu istenség), a fafaragó, szintén tökéletes angolsággal elmesélte, hogy a világ minden részére szállítanak, például Brazíliába és Kanadába. Kicsit leesett az állunk. De ez még csak majd a harmadik napon fog történni. Egyelőre ülünk a kocsiban, Sub mesél, a gyerekek elszenderedtek, mi elgémberedtünk és kiváncsian vártuk, milyen lesz a szállás, amit Robin foglalt le az interneten keresztül. Nagyon jó volt! Ez végre nem egy világtól elzárt, puccos szálloda volt, hanem egy úgynevezett home-stay (otthon Zimmer frei lenne). A házaspár nagyon kedves volt, a házigazda egy volt tengerjáró kapitány, Subnak rögtön felcsillant a szeme. Ő nagyon szeret beszélni és beszélgetni, mint egy igazi professzor (tényleg az!). Bárkivel azonnal szóba elegyedik. Mivel a helyi nyelvet (Malayalam) is beszélte, hamar megnyerte az emberek bizalmát, akik megnyíltak neki. Így még több érdekes dolgot mesélt nekünk, pedig már Indiáról is kifaggattuk. Miután lepakoltunk, elindultunk felfedezni Kochint. Először is megebédeltünk egy “étteremben”. Ez egy család házának a tetején volt, összesen két asztal, napernyő pár szék. Szkepticizmus előtört, milyen ebéd lesz itt? Nagyon finom! Mindent frissen csinált a feleség, míg a férj szervírozta a kaját.

A végén a gyerekek a nappaliban kötöttek ki tévét nézni, de viszonylag hamar indulást vezényeltünk. A gyerekek persze inkább otthon maradtak volna focizni, és Robinnal meddő kísérleteket tettünk, hogy fellelkesítsük őket a sarló-kalapácsos plakátok, a fűszeres standok vagy színes épületek iránt.

Mi viszont nagyon élveztük, végre gyalog sétálhattunk az utcán. Sajnos a zsinagóga, ahová igyekeztünk zárva volt, de ez a séta nagyon megérte a fáradtságot. Visszafelé autóriksával mentünk. Először csak azt éreztem, de jó leülni, aztán hirtelen bevillant, hogy olyan, mintha egy moziban ülnék és milyen érdekes ez az egész. A riksa cikázott a viszonylag szűk utcán, kerülgettük az embereket, a szembejövő riksákat, a bicikliseket. Mintha felébredtem volna az India-csömörből, képes voltam újra friss szemmel nézni ezt a hihetetlenül változatos világot. Este egy kellemes, víz parti étteremben vacsoráztunk, főleg halat, de Matykónak volt spagetti is. Míg ettünk, a legkülönbözőbb méretű hajók úsztak el mellettünk, a kis halászcsónaktól a felvezető hajóval közlekedő tartályhajóig. Az első keralai nap a végéhez közeledett. Mire hazaértünk a háziak megcsinálták az ágyakat, és a hosszú sétától elpilledve, szinte azonnal álomba merültünk.
Másnap strand volt a program, ez lett beígérve a gyerekeknek. De mi se bántuk, mert nagyon meleg volt, és reménykdetünk, hogy találunk egy olyan strandot, ahol nem ötméteresek a hullámok (ez a szkepticizmus is egy korábbi kirándulás eredménye volt – lásd a Pondicherry-s posztot). A reggeli után, amit otthon csinált a házinéni, először is megnéztük a kínai halászhálókat a parton. Szerencsénk volt, mert a fordított esernyőhöz hasonlatos szerkentyűket éppen akkor engedték le s fel, amikor mi odaértünk.

Ez már a gyerekeknek is tetszett, és két merítést is meg kellett várni, annyira élvezték. Sajnos a fogás nem volt nagy, de működésben látni ezeket a “dinoszaurusz” hálókat nagyon klassz volt. Megvettük a jegyünket a hajótaxira, amire nem is kellett sokat várni. Amikor megjött, észrevettük, hogy a nők elöl, a férfiak pedig a hajó végében foglalnak helyet. Mi is így tettünk. A másik oldalon Sub megalkudott két autóriksással, hogy fuvarozzanak minket. Először ők mondtak egy strandot, de az túl olajosnak bizonyult, bár pár kagylót itt is szedtünk azért.

Az út kis falvakon kersztül vezetett, rengeteg kókuszpálma között. Mindenhol nagyon rendezett volt a porta, kiáltó volt a különbség a között, amit Karnatakában megszoktunk, és amit itt láttunk. Mondjuk maga a riksázás tartogatott némi meglepetést, a szendvicsmenethez (két busz között a mi riksánk) még mindig nehéz hozzászokni.

Egyszer Subék voltak elöl, és csak azt láttuk, hogy éppen előztek egy buszt, amikor velük szembe is jött egy. De természetesen nem lett semmi baj. Egy helyen megálltunk, és megcsodáltuk a halfarmot. Amerre a szem ellátott, víz, amit időnként kókuszpálma szigetek és halászcsónakok tarkítottak. Amit a halászok fogtak, leadták a parton ülő “adminisztrátornak”, aki felírta egy könyvbe. Meglepő volt ez a szervezettség, és ezt most nem ironikusan mondom. Végül nem mentünk el addig a részig, amit a házigazdák javasoltak, viszont így volt egy különbejáratú strandunk, ahol csak mi voltunk. A gyerekek nagyon élvezték. Ebédelni egy part menti szállodába mentünk, elég lassan készült el, de nagyon finom volt a vigyorgó hal. A kávénál már minden (itt dolgozó) felnőtt azon ábrándozott, hogy Kochiba teszik át a munkahelyeket, és egy-egy fárasztó munkanap után a tengerparton lehet kipihenni a fáradalmakat. Én inkább azon ábrándoztam, hogy bárcsak lenne más is a tarsolyomban, mint a német nyelv, meg pár év irodai tapasztalat, és lehetne valamit kezdeni ezen a helyen. Valamit, ami értelmes, másnak is hasznos, minket pedig itt tart Keralában. Merengésünkből a gyerekek ébresztettek, akik elunták a hullámok nézegetését ill. a hajók számolgatását. Beültünk hát a riksába és elindultunk hazafelé. Hazaérés után következett a szinte kötelező második zuhanyozás, aztán a gyerekeket Subra hagytuk, hárman pedig visszamentünk a vásárló utcába. Fűszereket akartunk venni, meg egy-két souvernirt. A fúszeres, mikor látta, hogy Sub nélkül jövünk, rögtön 25 rúpiával feljebb vitte az árakat, de sikerült meggyőznünk, hogy amit ma 125-nek mond, az tegnap még száz volt. Így is két évre elegendő fűszert vettünk, csak győzzük majd elhasználni őket. Az egyik árusnál végre én is alkudtam! Életemben először nem fogadtam el az árat, amit mondtak, ill. nem kullogtam el, otthagyva a nekem tetsző portékát, hanem bemondtam a hallott ár felét. Azt gondoltam, az árus majd jól kinevet, de rezzenéstelen arccal mondott egy 10-zel nagyobb árat, amit már elfogadtam én is. Annyira büszke voltam magamra, hogy mindjárt kettőt is vettem a tükrös tollból. Még nem tudom, lehet, hogy be is kereteztetem és aláírom, “Íme Betti bátorsága!”, vagy valami hasonlót. Mivel másnapra sikerült lefoglalani a lakóhajót, és tudtuk ott csak indiai kaja lesz, ezen az estén egy pizzázóban vacsoráztunk. A három indiai pincérfiú láttán kicsit gondolkodóba estünk, mennyire lesz “olasz” ez a pizza (már megint az a fránya szkepticizmus), de kiderült, hogy a tulaj milánói. A tempó sajnos itt is azért indiai maradt, úgyhogy elég sokat kellett várni, de nem panaszkodhattunk, mert finom volt ismét minden. Marci két pizzaszelet után majdnem elaludt, de érdekes módon a desszert szó hallatán felébredt. Így kénytelen volt még enni a pizzájából, hogy hozzájuthasson a gigantikus méretű csokitortájához. A vacsora vége gyertyafényesre sikeredett, elment ugyanis az áram, de ettől csak még hangulatosabb lett az egész. Pedig az étterem ablakai a nagy bazilikára néztek, ami ki volt világítva (amíg el nem ment az áram), tehát már eleve meg volt a hangulat. A bazilikát még délután néztük meg gyorsan Robinnal. Kívülről, mint egy portugál templom, belül sok szín, műanyag és neon. Nagyon nem láttunk be, mert éppen mise volt, és a templom annyira tele volt, hogy nem tudtunk bemenni. Amikor elmentünk, még jöttek be nagyon sokan a kapun és még a templomkertben is álltak a hívek. Otthon még egy zuhanyozás, szúnyogvadászás és fekvés.
Másnap elbúcsúztunk a vendéglátóktól és irány a lakóhajó! Már sok képet láttam erről, és nagyon szerettem volna kipróbálni, úgyhogy vártam már ezt a programot. Amikor odaértünk, még a lélegzetem is elállt a látványtól! Rengeteg lakóhajó egymás mellett, alapvetően egyformák, pici eltérések vannak köztük, pl. volt emeletes is.

A miénk kétszobás, fürdőszobás, nappalis :). Az asztalon már várt a kókuszlé a kókuszban, virágfüzér, három kedves stewart.

Matykó rögtön felfedezte a legkényelmesebbb helyet a fedélzeten, Marci pedig már alig várta, hogy ihasson a kókuszból.

Nemsokára elindult a hajó. Pont olyan volt, mint a prospektusokban a képeken. Kókuszpálmákkal, mangófákkal, hibiszkuszbokrokkal szegélyezett “csatornákon” haladtunk, bepillantást nyerve az itt élő emberek mindennapi életébe. Láttunk mosó, mosogató asszonyokat, fürdő gyerekeket, férfiakat, hajukat mosó nőket, vízimadarakat. Egy helyen megálltunk, és vettünk frissen fogott rákot, amit majd a szakács fog elkészíteni vacsorára.

A part mentén egymást érték a templomok, főleg katolikus,ok de hindu szentélyeket is láttunk. Mi nem nagyon tudtunk betelni a látvánnyal, a gyerekeknek ez elég hamar sikerült.

Egy helyen kiszálltunk, megnézni egy nagyon szép templomot meg a környékét. Marcit valamiért nagyon érdekli ez a világ, most is imádkozott, ahogy majd este is fog, a jó kapás érdekében, amikor Subb-bal horgásznak.

Nem nagyon tudjuk, honnan veszi ezeket a dolgokat, de Jézus szenvedéstörténetét már többször el kellett neki mesélni, a meleg általi izzadásra ezzel még egy izzadáshullám jött. Nem igazán érti, hogy ha a Jézuska jó volt, ezt miért nem látták a csúnya emberek és miért rakták fel a keresztre. Próbálom a horror nélkül előadni a történetet, de a templomokbéli ábrázolások elég plasztikusak, és ő rá is kérdez mindenre, ami véres. Még tébláboltunk a templom környékén, itt találkoztunk a fafaragóval, aztán visszamentünk a hajóra kávézni meg sült banánt enni. Amikor legközelebb kikötöttünk, az már az éjszakai szálláshely is volt egyben. Egy csónakos nem hagyott békét Subnak, így még elmentünk a tó közepére megnézni a naplementét.

A csónakosról kiderült, hogy csak mellékállásban csónakos, különben filozófiát tanul és kommunista. Ő is nagyon jól beszélt angolul. A vacsorához nem csak a rák érkezett, hanem millió kis apró bogár (szerencsére nem szúnyog), akik olyan fürgék voltak, hogy mire a számhoz emeltem a vörösboros poharat már három is úszkált benne, pedig csak akkor töltöttem ki. Az éjszaka nem volt valami pihentető, mivel Marciékkal osztottuk meg az ágyunkat. Tamás reggel hatkor elment Sub-bal, meg a filozófus csónakossal kerengeni a még szűkebb csatornákon.

Mire visszaértek el is indultunk, jött a reggeli, a banános, kókuszreszelékkel töltött palacsinta és frissen facsart ananászlé. És mire ezt megettük, már meg is érkeztünk a kiindulási pontra. Innen kocsival mentünk el a repülőtérre, majd a Kingfisher Airlines-szal hazarepültünk. Reddy várt minket. A házat nem lepték el a hangyák, de a szúnyogok mintha kihasználták volna távollétünket és rendesen elszaporodtak. Most komoly esély van rá, hogy egy ajtónyitással kettő-három is berepül. Esti hír: Marci iskolaigazgatója lemondott, most az egész ismeretségi kör azt találgatja, vajon miért. Ez volt itt az első éve, hét hónapig bírta. India is hard stuff :)