Amikor otthon kérdezgették, hogy miért jövünk ki Indiába, akkor én azt mondtam, hogy én főleg két okból. Az egyik, hogy a gyerekek tanulhatnak angolul a másik pedig az utazás lehetősége, hiszen India közelebb van egyéb érdekes helyekhez is, nem is beszélve magáról az országról. Eltöltve itt másfél hónapot egyre világosabbá vált, amit a finn ismerősök mondtak májusban, és amit mi jól meg is mosolyogtunk (“Elkényeztetett nyugatiak, nem is tudják, milyen nagyszerű helyen vannak”), hogy ha az ember itt él, akkor nyaralni már nem itt akar, hanem valahol máshol akarja kipihenni Indiát. Így hát a Diwali szünetet (ez itt olyan karácsonyféle és Új Év egyben, mindenesetre volt két nap suli- és munkaszünet) Szingapúrban és Balin képzeltük el. Szingapúrt Tamás hozta be a köztudatba, hogy Bali felé ejtsük útba, és még csodálkoztam is, hogy miért érdeklődik annyira, mert Szingapúron egy darab hegy sincs, egy nagy város az egész, és ilyen helyre ő soha nem akar menni. Amikor már több este párás szemmel nézegetett egy Canon honlapot, akkor leesett a tantusz. Szingapúrba úgyanis minden valamirevaló expat vásárolni megy. Mert minden sokkal olcsóbb, mint Indiában. Az elektronikai cikkek legalábbis. És szerencsére az álomfényképezőgépet pont pár nappal a tervezett út előtt dobták piacra, hát micsoda nagyszerű véletlen és milyen nagyszerű apropó, hogy menjünk Szingapúrba is. Ez után az utazásunk után már végérvényesen mi is elkényeztetett tiszteletbeli nyugatiak lettünk, és mivel a gyerekek már gagyognak angoloul (pl. Matykó már le tudja írni, hogy Tajgőr-ami neki a tiger, és Marci meg azt, hogy I like hamburger-ő meg már majdben teljesen nyugati, nem is csak tiszteletbeli) nem igazán látom több okát a maradásnak. Én megkaptam, amiért idejöttem, szóval felőlem, mehetünk is.
Ez az út egyben annak is a története, hogyan váltunk igazi, vérbeli, baseballsapkás, nyakban fényképezőgépes túristává. Az indulás egészen jóra sikerült, nagyobb veszekedések nélkül, bár Tamás az utolsó pillanatban felvetette, hogy ugye a súlyelosztásra is gondoltam, amikor bepakoltam a két (a “Minek a két nagy?” lemezen ekkor már túl voltunk) és az egy kicsi bőröndöt. Hát persze, pont az járt a fejemben, úgyhogy pakolhattuk át majdnem az egészet, de legalábbis úgy, hogy a szép rendszerem (mert ugye úgyis nekem kell mindent a fejemben tartani, hogy hol van), romokban hevert. Kicsit én is, de kit érdekel, egy reptéri bőröndsúlyban ultraprecíz férj, amikor vár minket a nyaralás október végén! Az, hogy esetleg pont odamegy némi monszun egyáltalán nem szerepelt a terveimben, én nyaralni megyek, a monszun menjen máshova. Este fél kilenckor indultunk, Marci és Matykó teljes izgalomban, akkor még úgy tudták, hogy vulkánnézésre is sor kerül, persze, ők a lávát és a repülő kőzeteket is hozzáképzelték, erről nem tudtuk őket meggyőzni, hogy az most nem lesz (remélhetőleg). Pénteken (október 24) volt a Diwali ünnepség is a suliban, amire Matykókát is indiai cuccban sikerült elküldeni (szigorúan csak az inget volt hajlandó felvenni). 
Marciék szerepeltek is az osztályával, nagyon készült rá, minden nap gyakoroltak, és néha nagyon el volt keseredve, hogy a lányok elrontják! Végül nagyon jól sikerült, már amit láttam belőle, mert Matykóka úgy döntött, a kezdés előtt 30 másodperccel, hogy az ölemben óhajtja végigszenvedni az egy órás ünnepséget. Először fényképezni akart, így én aztán majdnem lemaradtam a Marciról a színpadon, mert a régi gép egyik része kicsit nehezen működik és ki kellett ráncigálnom a Matykó kezéből, aztán szomjas volt persze, aztán unta, aztán elment, aztán visszajött, aztán nem látta az egyetlen neki is talán érdekes dolgot (a gyerekek piramist csináltak magukból), ezért sírni kezdett, ezen a ponton már elátkoztam ezt a liberális sulit, mi az hogy megengedik, hogy a gyerek az anyja ölében nézzen végig egy iskolai ünnepséget és nem az osztályával? De túléltük valahogy, Marci azzal volt elfoglalva, hogy XY későn indult, ő várt, így nem tudták egyszerre befejezni a vonulást a színpadon, és ezen lamentált még vagy egy fél órát, aztán én próbáltam egy kép erejéig összehozni őket, ki tudja, legközelebb mikor tudok a Matykóra indiai cuccot húzni, de ő már megint a fényképezőgépet akarta, a Marci tovább lamentált, hogy miért nem volt jó a színpadon az XY, és közben jöttek ismerősök is, akikre mosolyogni kellett és mondogatni angolul, hogy mennyire szuper volt az egész és Apuka, milyen kár, hogy nem látta! (Egy nappal korábban: Én: Valahogy nem tudsz eljönni a Diwalira? Délután fél kettőkor lesz, utána otthon dolgozhatsz még... Apuka: Minek? Én: Hát hogy lásd a fiadat a színpadon meg indiai ruhában, annyira készülnek rá... Apuka: Már itthon felvette, nagyon csinos lesz. Ennyiben maradtunk). Végre elkészült a kép, Matykó megkapta a gépet, elrohant, hogy lefényképezze a szitakötőjét, amit kiszínezett, összeszedtem a táskákat, és hívtam Reddy mestert. Szerencsére, a bőröndök nagy részét már bepakoltam, ezért adtam magamnak egy képzeletbeli vállveregetést (akkor még nem tudtam, hogy újra kell majd pakolni). Na, szóval, amikor Mr Reddy megérkezett fél kilenckor már minden és mindenki készen volt. Visszamenni is csak egyszer kellett, mert a kinti világítást égve felejtettük, de szerintem ez a mi viszonyaink között jónak számít és már két házzal arrébb észrevettem. A repülőtéren könnyes búcsút vettünk volna Mr Reddytől, ha az áhítatba nem mosolyogja bele, hogy kérne egy kis pénzt mert Diwali van. Tamás meglepetten nézett, én is, hiszen a gondosan összerakott Diwali ajándékjában, amit az indulás előtt kapott meg, volt pénz is, és így egy pillanatig senki nem értette, hogy mi van. Eltűnt volna a pénz? Túl kevés volt? Aztán mondtam, hogy nem találta meg a borítékot?, mert az ajándékok között van. Megnézte, ott volt, jöhetett a végleges búcsú. A repülőtér viszonylag kevéssé volt fájdalmas, Marci minden check-nél büszkén mutatta a Bálint macit és a Kormit, hogy őket is világítsák át. Szerencsére Matykó megelégedett azzal, hogy a plüssállatot-helyettesítő-komforttakarója az egyik bőröndben várja az átvilágítást. A BIA (a repülőtér) most már egy teljesen más képet mutatott megint, mint júliusban. Tényleg voltak boltok árukkal, kicsit valóban nemzetközibb lett. Mondjuk azért a mosdóban sikerült leszakítanom a szappanadagoló nyomóját, pedig azt nem lehet rám mondani, hogy egy izomkolosszus lennnék. Na, mindegy otthagytam a pulton a darabot a meghökkent takarítónő társaságában, engem most vár Szingapúr és Bali, majd Indiát tovább analizálom, ha visszajöttünk. A repülőút nagyon klassz volt, azt hiszem mindig az, ha van a gyerekek előtt egy saját képernyő, amire rámeredhetnek. A távirányítót már szakszerűen kezelik, a stewardest is csak egyszer ugrasztottuk hiába, az is én voltam. Finom volt a kaja, nem indiai!, a gyerekek kaptak ajándékjátékot, és Tamás is élvezte a szingapúri utaskísérő hölgyek elegáns ruháját (egy hosszúszoknyás kosztüm), ami jól kiemeli az alakot. Szingapúrba korán érkeztünk, a repülőtér tényleg gyönyörű, amit a kijárathoz rohanás közben (mert ilyenkor mindig rohanunk, hogy már odaérjünk, pedig már odaértünk) észrevettem, hogy egy komplett mini esőerdőt varázsoltak például oda, és futólag láttam egy Forma 1-es autót is kiállítva. A repülőtérről kijőve megleltük az előre odarendelt sofőrt és igyekezve hegyezni fülünket egy megint másféle angolhoz, elindultunk vele a szállodába. Hát innentől beszéljenek majd a képek. Szingapúr gyönyörű, tiszta, rendezett, szervezett, mintha egy utópiába értünk volna. Az emberek barátságosak (volt, hogy csak tipródtunk a térképpel, és valaki spontán segített), mosolyognak, hallatlanul büszkék, hogy szingapúriak. A három nap alatt többször is hallottuk, hogy ez egy multikulti és multiracial ország, és hogy jól elvannak egymással. A szálloda rendben volt, és miután megkaptuk a szobát, és a gyerekeknek lejátszottuk az “Ilyen szép helyre hozunk, és így viselkedtek lemezt” (nagyon furcsa érzés, amikor az ember a saját szájából hallja azokat a mondatokat elhangozni, amiket gyerekkorában annyira utált), elindultunk várost nézni. Mentünk az utcákon! Ez így elsőre talán mellbevágónak hangzik, hogy valaki elmegy Szingarúrba és az a nagy szám, hogy gyalogolhat egy utcán.
De mi Indiából jöttünk, és ettől teljesen el voltunk szokva. Se büdös nem volt, se tömeg, se végnélküli dudálás, se lyukak a járdán vagy ilyesmi. Meleg volt, tehát hamar elkezdődött a “Hova megyünk már, melegem van” kórus, de azért sikerült egy háborús emlékművet, egy tüskés épületet, és egy aluljárót körbejárni. Az aluljáróban fiatalok voltak, bicikliztek, egy számítógép előtt valami táncfélét csináltak, láthatólag jól elvoltak. Itt se volt büdös és a falak se voltak telefirkálva mindennel. Nagyon csodálkoztunk, hogy hogy lehet ide eljutni egy társadalommal, hogy nem teszik tönkre a környezetüket? (Biztos vannak Szingarúrnak rossz oldalai is, mi csak felületes képet kaphattunk három nap alatt, de kit érdekel a mélység, ha a felszín ennyire szép?) A tüskés épületről kiderült, hogy egy kultúrközpont és mall egyben, de főleg az, hogy van fagyizója. Ahol ahogy leültünk, hozták a hideg, citromos vizet, kérés nélkül. Utána még sétálgattunk, ami Tamást annak a kérdésnek a felvetésére ihlette, hogy nem maradhatnánk-e itt örökre?
Még benéztünk egy bevásárlóközpontba, iszonyú nagy volt, na, itt már tömeg is volt, szédítően sok áru, csillogás, nem nagyon látszott, hogy gazdasági válság lenne. Vacsorázni a szállodában vacsoráztunk, és igyekeztünk korán lefeküdni, mert másnap kezdődött a nagy túristáskodás, aminek két napig nem is lett vége.
Még soha nem csináltunk ilyen nyaralást, de egyszer ezt is ki kell próbálni. A program szerint 8.15-kor már indultunk is a Jurong Bird parkba. A vezető nagyon helyes volt, de kb. három perc után feltűnt, hogy úgy beszél velünk, mintha osztálykirándulásra mennénk az általános iskolában. Minden második mondatában benne volt, hogy mikor, hol találkozunk, hogy miket fogunk megnézni, hogy azok mikor kezdődnek. Már szerintem a gyerekek is tudták. Ezen túljutva, és elfogadva, hogy most mi se lehetünk fennsőbbséges kívülállók, hanem mi is a csoport részei vagyunk, szálltunk be a madárparkban lévő monorailbe. Az első állomás a lorry ketrec volt, amit tényleg egy nagy kalitkának kellett elképzelni. Kicsit a Jurassic parkban éreztem magam, ahogy a fák közé beépített függőhidakon a színes madarakat kerülgetve lépegettünk. A “nagyon” túristák, már az elején megrohanták a madáreleségárust, nem is jutottak el a függőhídakra, nálunk viszont négyünk közül Tamásból nem veszett még ki az alternatív utazó, így mi először körbejártunk, aztán vettük meg a madáreleséget.
Ez egy folyékony trutyi volt, kis műanyag tálkában adták, és amint az ember kezébe vette, mérhetetlenül sok madár repült rá (nem a kajára, hanem az ember fejére, karjára, vállára, mindenhova).
Természetesen a ketrec mellett volt kézmosási lehetőség, plusz tiszta WC, aminek nem volt a mosdónál ablaka, hanem csak egy finom háló választotta el a bentlévőket a madaraktól. Ezután, mivel Matykó pisilhetnékje porszemként került a gépezetbe, kicsit várnunk kellett a vonatra, de pont mire megbeszéltük, hogy gyalog már ott lennénk a világ legnagyobb ember által épített vízesésénél, befutott a vonat. Az ablakból lehetett látni a ragadozó madarak ketreceit, hihetetlen, mekkorák is vannak köztük. A vízesés szép volt, és klasszul meg volt csinálva a körítés is mellette, az ember a valódi dzsungelben érezhette magát, még párabefújók is voltak, amik fújogatták be a vízgőzt a teljesebb hatás kedvéért. De magyarázó tábla is volt mellette, hogy a valódi dzsungelben, ez a pára honnan jön és mi történik vele. Innen erőltetett menetben masíroztunk a ragadozó madarak műsorához, útközben rózsaszín foltok (flamingók) mellett elhaladva. Az arénában már csak a lépcsőn maradt hely, de ott legalább a második sorig előremerészkedtünk. Mivel szeretek magamra úgy tekinteni, mint nem egy tipikus turista, az ilyen műsorokat is általában értelmiségi fanyalgással fogadom. Ezt a fanyalgást az első megjelenő madár szárnya szinte szó szerint törölte le az arcomról, mivel a közönség feje felett repkedtették őt. 
Valamilyen sas volt, iszonyú nagy, gyönyörű. Itt már azt gondoltam, lehet, hogy ez tök ciki, de azért túristának lenni jó! Aztán sorban jöttek még mindenféle sasok, baglyok, keselyűk és a végén még egy marabú is.
A show után volt fél óra (!) szabad időnk, amit a pingvineknél és a sötétség kiállításban töltöttünk (úgy látszik, most ez a menő dolog, mert az állatkertet is sötétben néztük meg (Nightsafari) és most itt Bangalore-ban meg egy vacsorát rendeznek a sötétben egy olasz étteremben, nem is látod, mit eszel). A sötétség kiállításon megnézhettünk még több baglyot és idióta embereket, akik, hiába volt kiírva, hogy ne vakuzzanak, csak villogtatták a vakut. Tamásból egyszer ki is tört az állatvédő, és jól letermtett egy japán bácsit. Mondjuk én sem értem, hogy egy ilyen kiállításon, mit kell fényképezni, ahelyett, hogy próbálná kinézni, hol vannak az állatok. A pingvineknél látta Tamás, hogy Mr Reddy kereste. Kiderült, szeretné, ha vennénk neki egy órát, ha már Szingapúrban vagyunk, és hogy a Mádám tudja is, milyet szeretne, mert elmondta nekem. Ehhez tudni kell, hogy Mr Reddy szeret beszélni, és úgy látszik, már ő is levette, hogy én meg tudok hallgatni, mert nekem mindig mondja a vadabbnál vadabb álmait és amit az újságból kiszed. Amit viszont nem tud, hogy én ki is tudok kapcsolni, tehát amikor ő az óráról magyarázott, valahol az óraszíjnál és a számlap elemzésénél elvesztettem a fonalat, és nekem az jött le, hogy neki is volt egyszer egy órája, ami Szingapúrból származott és olcsó volt. Ezt én nem nevezném megalapozott tudásnak arról, hogy milyen az ő álmai órája. De szerintem az nem is hangzott el, hogy Mádám, ugyan hozzanak már nekem egy órát, csak ilyen hátsó célozgatás. Most aztán megjárta, mert ha mondta volna, hogy Mádám, szeretném, ha hoznának nekem egy ilyen meg ilyen órát, akkor figyelek, amilyen jó kislány vagyok. De így? Tamás mondta neki, hogy majd megnézzük, de végül Szingapúrt óra nélkül hagytuk el, mert a madárpark még csak a kezdete volt a valódi túristává válásunknak. Mire Tamás befejezte a telefonálást, már mehettünk is a következő show-ra, ami csak úgy általában a madarakról szólt. Természetesen bele volt csempészve a környezettudatosságra nevelés is, de elég jól tálalták. Volt, hogy a színpad tele volt flamingókkal, volt, hogy a fejünk felett tukánok repkedtek, volt, hogy karikákon repülgettek keresztül, volt, hogy egy papagáj egy bankjegyet vett el valakinek a kezéből és volt beszélő papagáj is, aki lenyomta a happy birthday to you-t, meg még pár dolgot kínaiul. Nagyon profi volt az egész. Utána már sereglettünk is a vezetőhöz, és irány a szálloda, ebéd és kis pihi, mert este ¾ 6-kor indultunk a Nightsafarira. A “kis pihit” Tamás a fényképezőgép becserkészésére fordította, mi pedig a gyerekekkel lementünk a medencéhez. Végre fel mertem venni a bikinimet, mert még mindig nem vettem egyberészes fürdőruhát, amiben az itthoni medencében lehetne fürdeni. A gyerekek nagyon élvezték a vizet, végre megszűnt a nyavalygás, én már nem is akartam shoppingolni, embereket kerülgetni, szédelegni a rengeteg minden között, csak azért, mert olcsó. Majd nem veszek annyi ruhát Indiában, vagy tudom is én, mit, de ott akkor annyira jó volt csak feküdni a napon, időnként belemerülni a medencébe, játszani a fiúkkal. Tamás két óra múlva arcán diadalmasan sejtelmes mosollyal megtért, övén egy két brieftáskát is kitevő fekete bőrtokkal (Én: Ugye, azt azért nem fogod ott hordani?”), ami a fényképezőgépet rejtette. A következő fél órában a géppel volt elfoglalva, de aztán végül ő is átöltözött és úszott egy kicsit. Az idő gyorsan telt, és az uzsonnára alig maradt időnk, vissza is kellett mondanunk az egyik rendelést, mert sokat kellett volna rá még várni. Sajos ez pont Matykó spagettije volt, amiért hallgathattunk egy kis Matykó műsort bónuszként. Az éjszkai szafari pont úgy működött, mint a reggeli bird park. Megkapta mindenki az egyforma matricát a pólójára (szárijára, mert sok indiai is volt a csoportban), és a vezető nagyon pontosan elmondta, mikor, hol kell lennünk. Szólt, hogy nagyon sokan lesznek, lehet, hogy nem fogunk beférni az állatshow-ra, de akkor még ott van a tűzshow, úgyhogy ne aggódjunk, show lesz. Megérkezve tényleg sok ember volt, igazából iszonyat sokan voltak, és elkezdtem gondolkozni, hogy tényleg akarjuk mi ezt? De beálltunk a sorba és már nem volt visszaút.
Jöttek a zebra- ill. zsiráffoltos dzsipek, és a sor is haladt. Mire beszálltunk egybe és elindultunk, már teljesen besötétedett. A kocsiban is volt egy külön guide, egy fiatal lány, aki érzékien elsuttogta, hogy ne használjuk a vakut (persze használták) és mondott egy-két érdekességet az állatokról, amiket láttunk. Ezek a következők voltak: szarvasok, őzek (nekem kicsit az az érzésem, hogy ezek itt egzotikus állatoknak számítanak, mert mindig nagyon ki vannak emelve, hogy hú, itt jön most egy szarvascsapat!), oroszlán, orrszarvú, farkas. Két tapír pont előttünk sétált át az úton, azt nem sikerült megfejtenünk, hogy ennyire baromira szerencsések vagyunk, hogy ezt pont láttuk, vagy ennyire be vannak idomítva, hogy itt járkáljanak a dzsipek között. Nagyon érdekes volt az egész, de ahogy Tamás megjegyezte, “ebből is látszik, hogy nem kell feltalálni a kereket, ahhoz, hogy valami nagyon bejöjjön”. Azóta azon gondolkodunk, hogy otthon mi lehetne az. Mert ez a Nightsafari gyakorlatilag egy esti látogatás volt az állatkertben, talán így még kevesebbet is láttunk, mintha nappal nézzük meg, de az egésznek a körítése, a szervezettsége, ahogy az embertömeget mozgatták, a programok, a tollasmajmok (ez copyright az unokanővéreméktől, akik a búcsús cuccokat hívják így) tömkelege, a kajáldák, a folklórprogram (mert mint kiderült, ugyan nem láttuk, mert bejutottunk az állatshow-ra, a tűzshow nem volt más, mint törzsi táncbemutató lángnyelvekkel és nagyon kigyúrt bennszülött fiúkkal-ha!, visszavágás a szingapúri stewardesekért-, elérte, hogy mindenki ezt akarja látni. Az állatműsor szintén nagyon érdekes volt, de mivel aznap már ez volt a harmadik ilyen show kezdtem kicsit torkig lenni. De ez is profin meg volt csinálva, előadva, még azt is eljátszották, hogy eltűnt a kígyó és valakinek a széke alól került elő. Ja, és persze az állatok se cirkuszi uszkárokként szerepeltek, bár természetesen ők is idomítva voltak. A nap végére jól elfáradtunk, sok volt az élmény, és arra gondoltam, talán másnap reggel aludni kéne, nem pedig megint elmenni egy tour-ra, mert ez a nyaralás így azért elég fárasztó.
