Az előző rész folytatása

Másnap nehezen keltünk fel, de aztán már rutinosan szálltunk be a buszba, ragasztottuk a matricát, és hallgattuk legújabb vezetőnk reggeli beköszöntőjét: Good morning ladies and gentlemen, boys and girls! Ezt mindig így mondták, elég vicces volt. Az is, amikor a Marciék elkezdték ezt utánozni. A szokásos, szinte már a reggeli rituáléhoz tartozó “Én akarok fényképezni!” lerendezése után (“Egyikőtök se fényképez ma már egy darabot se!!!!!) még mindig fáradtan hallgattuk az idegenvezetőt. Gyakorlatilag arra mentünk, amerre az első nap már mi magunktól is sétáltunk, igazi fejtekergetős városnézés volt (on the left side-on the right side). Az első megálló is Szingapúrnak az oroszlános jelképe volt (igazából Szingapúron soha nem volt oroszlán, csak egyszer erre járt egy herceg és látott valamit, megkérdezte a szolgáját, aki azt mondta, ez egy “singha” volt, vagyis oroszlán, ez nagyon megtetszett a hercegnek, így Szingapúron ragadt ez a név), Tamás közölte ő nem száll ki, a gyerekek szintén, így én se. Aztán végül mégis, de nagyon meleg volt, és már sürgettük volna a többi útitársat. Legközelebb egy kínai templomnál álltunk meg, nagyon szép volt, a gyerekeket a plafonról lógó minidenevérek nyűgözték le. Nagyon jók ezek a templomok, mert mindenki ahhoz az istenséghez imádkozhat, amilyen baja van éppen. Van istennője a lányoknak, akik férjhez akarnak menni, az asszonyoknak, akik gyermeket szeretnének, van istene a gazdagságnak, az egészségnek. Húsz perc után folytattuk a túrát. Sajnos arra már előző nap rájöttünk, hogy nincsen túra valamilyen tukmálós hely megtekintése nélkül. Itt sem volt ez másképp, először egy ékszerboltba mentünk, természetesen semmilyen vételi kényszer nem állt fennt, de nehéz úgy nemet mondni, hogy ha az ember csak rápislant valamire, máris hárman ugranak oda, és teszik ki a pultra, csatolják az ember kezére, húzzák az ujjára a szebbnél szebb darabokat. Végül én sem bírtam ellenállni a tukmálásnak, és gazdagabb lettem egy ezüstgyűrűvel. Ezután tanakodtunk, hogy elmenjünk-e a híres szingapúri sörgyárba (Tiger Beer), de azt hiszem, túl fáradtak voltunk, hogy saját kútfőből csináljunk pluszprogramot, így mentünk birkásan a többiekkel. Ez megint csak ékes példája volt, hogy hogy lehet a semmit jól eladni. Nem volt egy nagy szám, de azt profin adták elő. Volt kivetítőn beszélő figura, egyszer itt nyílik-egyszer ott nyílik ablakban, 3D-s mozi, forgó platformmal (a végén a nézők alatt elfordult a plató) és olyan oktató filmmel a sörkészítés rejtelmeiről, hogy néha majdben eltakartam a Matykó szemüveges szemét (egy dundi komló fiú és egy kerekded komló lány átváltozásáról szólt szexi Tiger sörbuborékká – Oh, we did it! Megcsináltuk!). Utána még volt sörcsapolás gyorstalpaló fejmikrofonos csapossal, sörkóstolás (szigorúan arra a kérdésre, hogy mennyi az idő, azt kell mondani, hogy ez a Tigris sör ideje, utána lehet inni), és mindenki kapott két Tiger beer söröspoharat ajándékba. Mondom, minden profi. A túrából hátra volt még egy kötelező vizit egy tukmálós boltban, na itt már a gyerekek mesét hallgattak Tamás telefonján a buszban, míg én óva családunk becsületét tettem egy ötperces kört a bóvliboltban. A délutáni program háromkor kezdődött és valami szigetre mentünk, amit a leírás alapján valami durván turista helynek képzeltünk el. Az is volt, de milyen! A túra a szokásos “boys and girls” üdvözléssel kezdődött, és a szintén szokásos szájbarágással folytatódott. Azért az előző napi nightsafari után már tudtuk, nem teljesen alaptalan ez a súlykolás, így igyekeztünk memorizálni, hogy mi lesz a menet: először egy vízszintes lanofkával megyünk át a szigetre, aztán megtekintjük a Szingapúr történelmét bemutató kiállítást (itt nehéz volt elképzelni, hogy ez egy díjnyertes kiállítás, elég dermesztőnek hatott, hogy egy órát esetleg fakó fényképek, és A4-es szövegek böngészésével kell eltöltenünk.) Ha a vihar nem szól közbe, akkor megnézzük a delfinshow-t (ez már a vég! Gondoltam, nem hiszem el, hogy delfinshow-ra megyek) utána Akvárium, végül libegővel le a hegyről és a Sounds of the Sea showműsor megtekintése (no comment). A lanofka lélegzetelállító volt, alattunk egy óriási építkezés húzódott, föntről láttuk, ahogy színes hernyóknak tűnő monorail kanyarog ki a szigetre. Az út kb. tíz percig tartott, nagyon élveztük. Fülünkben csengtek az idegenvezető szavai: a szingapúri kormány ösztönzi most a bevándorlást, mert emelni és fiatalítani szeretnék a lakosságot. Nagyon könnyű letelepedni és főleg IT téren nem lenne gond munkát találni. Egy pillanatra eljátszottunk a gondolattal...A vihar a kiállítás előtt kapott el minket, de csak sordinosan. Én azt hittem, a kiállítást letudjuk negyed óra alatt, ehhez képest kettéváltunk, Tamás Matykóval, én Marcival bolyongtunk kb. egy órát, akkor is azért mentünk már, mert féltünk, hogy lemaradunk a csoporttól. Az egész egy előadással kezdődött, hogy négyféle ember (kínai, maláj, indiai, európai), hogy telepedtek le, és a családra, harmóniára, közösségre és a munkára alapozva, milyen klassz kis helyet hoztak létre. Aztán volt műdzsungel majomfarokhúzással, életképek a különböző népcsoportok mindennapjairól, népviseletek, és gyerekjátékok, ahol is igazi fiatalok népviseletbe beöltözve a látogató gyerekeket bevonva mutatták be a régi játékokat. Itt meglepődve fedeztem fel, hogy egy olyan játékot is bemutattak, amit nekem gyerekkoromban a jászjákóhalmai nagynéném mutatott (kavicsokkal kell játszani, egyet a levegőbe dob az ember és közben megpróbál egy kavicsot felvenni a földről és megpróbálja a lefelé hullót még röptében elkapni). Szóval tényleg megérdemelte azt a díjat a kiállítás. A végére érve a viharnak már csak a nyomát láttuk, bepréselődtünk egy buszba, és elmentünk a delfinshow-ra. Rengeteg ember ült egy öbölke partján, kicsit csepergett az eső, de azért megtartották a show-t. Hát fanyalgás ide vagy oda, az embert (engem) nagyon klassz érzés fogta el, ahogy megjelentek ezek az állatok. Az elérzékenyülést időnként Matykó zavarta meg (“Nem látok”, “Esik az eső”, “Nem akarok ott ülni”, “Le akarok ülni”, “Mit mondtak?”, “Mit csinál a delfin?”). Gondolatban ismét elmondtam, hogy “fiam, ilyen helyre hozunk, te meg nyavalyogsz”, de kifelé igyekeztem türelmesen enyhíteni Matykóka sanyarú helyzetén. A show-t Tamás is élvezte, főleg amikor egy önként jelentkező lány a szeme előtt ment be nyakig barátkozni a delfinnel. A lány azért nem annyira élvezte, amikor kiderült, hogy tényleg nyakig vizes lesz, nem kamuzott a műsorvezető. A show után rövidtávfutás a buszhoz, hogy még a többi túrista előtt felszálljunk és irány az Akvárium. Hát a Camponáé szerintünk jobb, főleg, hogy ott több a cápa, de hát megint a körítés elsőosztályú volt. Hal- és rájasimogatóval kezdődött, mondjuk otthon nekem sose sikerült a rájákat megsimogatni, itt viszont igen, én már ettől csillagos ötösre értékeltem a programot. Utána akvárium, akvárium után, az alagútasnál az volt a nagy szám, hogy az átjáró egyik fele mozgójárda volt, tehát nyugodtan lehetett nézelődni, az ember haladt. Kint aztán kicsit elvesztettük a csoportot, láttunk viszont egy csomó pávát csak úgy szabadon a tetőn. Végül meglett a csoport, újabb buszozás, majd a libegőzés következett. Ekkorra már besötétedett, lógáztuk a lábunkat a sötétben és csodáltuk Szingapúr fényeit. Nem nagyon tudtuk, mi lesz még a ránk váró show. A “színházterem” a tenger partján volt, nem messze a parttól egy lepukkant halászfalu díszlete bontakozott ki. A padokon rengeteg ember volt, de még voltak üres helyek, mire elkezdték a műsort ezeket is elfoglalták. Először azt hittem folklórprogram lesz, maláj és egyéb helyi dalokkal, pár fiatal ugrált egyik szikláról a másikra, és időnként dalra fakadtak. Aztán egyszer csak hatalmas vízsugár csapott ki legyezőszerűen a vízből és erre kezdtek el lézerrel vetíteni. Tátva maradt a szánk. Aztán ezt még fokozták lángnyelvekkel, robbanásokkal, tűzijátékkal. Félelmetesen szép volt, a bugyuta sztorit hamar el is felejtette az ember. Az út a buszhoz azzal telt, hogy egy emberfolyó részévé váltunk, lassan hömpölyögtünk a járműhöz. Bár már nagyon fáradtak voltunk, szerettünk volna a hotelen kívül vacsorázni, végül egy pizzázót találtunk. Nem volt semmi különös, de a célnak megfelelt, egy kellemes estével búcsúztunk Szingapúrtól.