Már több napja megint megszállt az ihlet, hogy írjak, de most aztán valami olyasmi történt, ami azonnal papírra kívánkozik, mert félő, hogy némi idő elteltével én se nagyon fogom elhinni, hogy ez megtörtént. Tehát még a sokk hatása alatt kezdek írni, amit lehet, hogy mindjárt a gardener lady fog megzavarni, aki eddig egy hónapig felém se nézett, de majd most. Megpróbálom költői eszközökkel lefesteni ezt a délutánt, hogy a hatás a végén annál drámaibb legyen.
Rám jellemzően elég zaklatottan tértem haza a kozmetikustól. De most nem a körömlakk színe miatt aggódtam, még csak amiatt sem, hogy végül elmaradt a szemöldököm kiszedése, melyet egy hosszú fekete madzaggal végeztek volna, hanem reggel kiderült, hogy nincs meg az egyetlen bankkártyánk, amivel pénzt tudunk felvenni. Ehhez tudni kell, hogy nincs társkártyánk, Tamással csiki-csuki játékot játsszunk. “Kérem a kártyát.-Nálad van.-Nincs nálam.- Odaadtam. -Mikor?- Nem tudom, de odaadtam.- Igen, de én visszaadtam neked. -Mikor? -Nem tudom, de visszaadtam. -Nálam biztos nincs. Nem tetted be ... (itt különböző ruhadarabok és táskák felsorolása következik)?- Miért tettem volna oda? Nálad kell, hogy legyen.” Ezután vad keresgélés következik, és sajnos az esetek 80 százalékában nálam van a kártya. De most az volt a valószínűbb, hogy Tamás tette el valahová. Mivel éppen kezdünk kifogyni a készpénzből, nem a legjobbkor történik ez, és ha letiltatjuk a kártyát az indiai tempót ismerve kb. egy hónap mire újat kapunk. Az egészbe még a multikulti hét is bekavart, amire ígértem, hogy viszek valamit, és azt is meg kellett volna még venni. Szóval, hiába a három óra kényeztetés, annyira nem voltam jó hangulatban, hogy végre beszóltam a Mesternek is. Ugyanis amikor reggel vitt minket a kozmetikába, meggyűlt a baja a biztonsági emberekkel (azért nem kell azt képzelni, hogy hű, mekkora Indiában a biztonság, mert ott még a kozmetikákat is őrzik. A kozmetika egy szállodában van, azt őrzik). Amúgy is késésben voltunk, nem hiányzott, hogy balhézik, mert ki kellett a Sir-nek szállnia. Állítólag nekem és a barátnőmnek is ki kellett volna szállnunk, de ez végül elmaradt. Aztán hazafelé beszólt egy biciklisgyereknek, hogy ne az út közepén tekerjen és hab a tortánként még az ideghúzogató indiai zenét is feltekerte a rádión. Szóval itthon mondtam neki, szép hangon, mert érzékeny, hogy lehetőleg tekintsen el ettől a magánszámtól, ha más is van a kocsiban rajtunk kívül. Ha csak egyedül vagyok akkor is kellemetlenül érzem magam, de ha más ott van még rosszabb, mert én ismerem a heves természetét és megértem az ő grál-lovagi érzelmeit, hogy csak minket akar védelmezni (jelzem, az egyik biztonsági őr elnézést is kért a barátnőmtől, hogy ilyen kellemetlenségeken kell keresztülmennünk, mármint kocsi- és táskaellenőrzés, szóval, valamennyire hatottak a sofőr szavai), de más sofőrök ezt nem csinálják, és már több ismerősömnek feltűnt, hogy milyen önjáró a sofőr. Először nem is értette, mire gondolok, azt hitte a lakópark biztonsági őreire, és mondta, hogy velük már nem balhézik (:). Aztán mikor leesett neki, akkor mondta, hogy hát csak nem jó, hogy a “guest”- eket (ezek vagyunk mi), zaklatják. Nem tudom, mennyire voltam hatásos, mert a saját gyerekeim előtt se tudok érvényt szerezni az akaratomnak, nem még egy nálam jóval idősebb, és “itthon lévő” férfi előtt. Mindenesetre remélem, hogy ha egyszer valaki tényleg megtámad, akkor azért odajön, és nem a vállát fogja vonogatni, hogy a madám kérte, hogy ne avatkozzak közbe. De végül mosolyogva váltunk el, aztán majd meglátjuk, hogy dolgozza fel a történteket. Én mindenesetre örültem, mert már régen tervezgettem, hogy megmondom neki, és büszke voltam rá, hogy ez most meg is történt. Végül is mindegy is az eredmény (eltekintve, hogy egy tényleges támadás esetén nem csak üldögélni fog), megint sikerült kimondanom, mi nem tetszik. Jókedvem még csak fokozódott, amikor megláttam, hogy a főkertész éppen a lakás előtt üldögél és felügyeli az előtte guggolva gazokat szedegető három hölgyet. Gondoltam most vagy soha, és kitártam az ajtót. A főkertész nagyon kedvesen nyitott volt a problémámra, nem úgy a hátsó ajtó, aminek nem tudtam, hova tettem a kulcsát. Már majdnem feladtam a kertész-problematika megoldását, amikor megkerült a kulcs, és a kertésszel tisztáztuk a gondokat (tetves a curry-levél és a citromfa) és megegyeztünk, hogy küldi majd 300 rúpia fejében a gardener ladyt, hogy orvosolja ezt ill., hogy tartsa rendben a kertet. Ha valaki látná, hogy mekkora kerthez fogadtam kertészt, szétröhögné magát, de sajnos egy hónap kertész nélküliség után be kellett látnom, hogy vagy a kertész vagy a tetvek győznek. Ha a nevető valaki esetleg két hahota roham között a tetűirtó vásárlását javasolná, nem mondana újat. Már azt is vettem, de a tetvek az erősebbek. Ráadásul nyugati módra bió-tetűirtót vettem. Na, most nem gondolom, hogy majd a gardener lady cickafark-főzettel fog tetűtirtani, de ha a helyiek használják, akkor az úgy jó. Lehet, hogy ő meg az én bió-tetűirtómon röhögné szét magát. Mindenesetre én nem nyerhetek. Ezeken a hőstetteimen felbuzdulva még a német szervező hölgyet is felhívtam, és szerencsére kiderült, hogy ő már megvette, amit nekem kellett volna, úgyhogy ne aggódjak, minden oké. Sikerimet egy tejeskávéval és egy kolbászos (!!!!, nemrég jött meg a pakk otthonról - köszönjük Csilla Mama!) szendviccsel ünnepeltem, közben Fiala János könyvét olvasgattam, és magamban már a sajátomat terveztem, mert ha ő ilyen könyvet ki ki tud adni, akkor én is. Ennyi lelki tusám nekem is volt (van, lesz). De persze tudom, hogy ő híres, én meg nem, és itt meg is érkeztünk. Amikor befejeztem az uzsonnát, befordultam a konyhába, illetve a népdallal karöltve csak befordultam volna, mert a hűtő előtt egy barátságosan eszegető majmot és vele üldögélő társát pillantottam meg. Pont olyanok voltak, akiktől az útikönyveken át, a neten keresztül, a helyieket bezáróan mindenki óva int. Legalább a térdemig értek, szóval nem kis cuki bébimajmok voltak. Remélem sikitásom megérdemli a velőtrázó jelzőt, bár én még ilyenkor is úrinő tudok maradni és tekintettel a szomszédokra halkabban sikítok. Az üldögélő majom erre kiment a kertbe, de az eszegetős nézett rám, kb. mint a sofőt délután, hogy na, megint egy ideges fehér madám. Úgy gondoltam, valami hatásosabb eszközhöz kell folyamodnom, mint a sikítás, és bár legszívesebben a bejárati ajtó felé futottam volna, hagyva a konyhát a majmok martalékául, az evő majom felé mentem, közben kezemmel hesseggető mozdulatokat tettem és talán azt is mondtam, hogy hess-hess, de lehet, hogy ez már a képzeletem szüleménye. Erre már a majom is megmozdult, és kezében tartva a kaját (valami gyümölcs), kiment, Azt, hogy hanyatt-homlok menekült nem tudnám mondani és még a kertből is visszanézett rám, hogy most tényleg ilyen ideges a hölgy? Ekkor már gondoltam, hogy a hess-hess nem lesz jó, nem érti, és így a “Nem mész innen!”- otthon kutyáknak, macskáknak fenntartott felkiáltással éltem. Próbáltam mérgesen is nézni, hátha az is segít. Végre felmentek a falra, és továbbügettek az indiai szomszéd kertje felé. Itt megint le kell írnom egy kulturális különbséget. Míg én a szívemet tapogattam, és azt latolgattam, kinek kéne szólni a managementből, hogy azonnal hajtsák el a majmokat a lakóparkból, addig a szomszédban barátságos kiáltás harsant: Look, monkeys! És még valami ciccegés is, mintha hívogatnák a majmokat, hogy egyenek valamit. Kicsit elszégyelltem magam, már megint elővett ez a nyugati, elidegenített beidegződés, az a kocka gondolkodás, hogy az állatok a házon kívül jók, be ne tegyék a lábukat az én lakásomba. Ezután már nem akartam a managementtel értekezni, inkább megnéztem a hűtőt, hogy mit vittek el. Mivel gyümölcsöt ettek, még a lezárt (!) műanyag pitlit is kinyitottam, és kutattam a majmok nyomát. Ez így utólag teljesen hülyeség volt, hiszen azért azt csak meghallottam volna, ha valaki nyitogatja a hűtőt. Azért az jó, hogy más is látta a majmokat, mert különben kénytelen lennék azt gondolni, hogy hallucinálltam. Amikor elmeséltem a történteket az itteni ismerősöknek, azt is hozzá kellett tennem, hogy a Baccardi Breezerem még a hűtőben várta, hogy este jól megérdemelt jutalomként elfogyasszam, tehát nem az alkohol űzött tréfát velem. Alig vártam a gyerekeket haza, hogy beszámolhassak legújabb kalandomról. Megkérdeztem tőlük, mit gondolnak, mi volt a konyha közepén, kettő is. Arra viszonylag hamar rájöttek, hogy valamilyen állat, de aztán a krokodiltól kezdve a skorpión át a puputevééig mindent mondtak, míg végre Marci mondta ki, hogy majom. A szemükön láttam, hogy nem igazán hiszik el. Este Tamásnak is beszálmoltam róla, de az ő számára a kártyánk eltűnése nagyobb sokkhatással bírt, mint felesége ádáz harca a majmokkal. Mondtam, hogy ezentúl most már aztán tényleg semmit, semmit nem hagyhatunk kint a pulton, de amikor befejezte a szmötyi csinálást (gyümölcsturmix), két papaya falatot azért hagyott lent a majmoknak a konyha kövén. Mondjuk mindegy, mert egy betörés óta (nem nálunk) már állandóan rács van a nappalin, de most már a hátsó ajtó rácsát is be fogom zárni lakattal, mert állítólag a majmok okosak, és ki tudják nyitni az ajtót. (Mivel ez elég macerás lenne, lehet, hogy ezt azért még átgondolom).