Mivel lassan már a Matykó is megtanul írni-olvasni, ideje, hogy írjunk az iskoláról is egy kicsit. Augusztus végén volt az úgynevezett "Orientation Day", ami az itteni évnyitónak felelt meg. A rutinosabb szülők ezen persze nem jelentek meg, de mivel idén nagyon sok gyerek iratkozott be, az újakkal is tele lett az auditorium, ami egy nyitott, amfiteátrum jellegű közösségi tér. Az igazgató beszéde tényleg nagyon rövid volt, amit azért is értékeltünk, mert a gyerekeknek szokás szerint egyfolytában valami bajuk volt, jó, itt most az angollal lehetett takarózni, hogy nem értik és unják, de azért odáig nem kellett volna elmenni, hogy a Tamás telefonján játékoztak, majd összevesztek, hogy ki jön. Tamás a szokott sztoikus nyugalommal (="mikor-lesz-ennek-már-vége" arccal) hallgatta a tanárok bemutatását, míg én próbáltam arrébb húzódni, jelezvén, hogy ezek az ő gyerekei, nem az enyémek. Na, végre felállhattunk, és elmehetett ki-ki a saját osztályába. Kettéváltunk, Tamásnak jutott a Marci, mégiscsak az a fontosabb, ott kell mindent érteni. Én Matykóval az SKA osztály felé vettem az irányt (Senior Kindergarten A). Az ajtóban Matykó megmakacsolta magát, ő be nem jön, nincs kedve, nem akar, stb. Közben folyamatosan érkeztek a mosolygós anyukák, gyerekek, akik között, ha volt is kicsit komorabb, hisztizős egy se volt. Végül úgy tudtam bemenni, hogy azt mondtam Matykónak, nem kell itt maradni, csak a nénit szeretném meghallgatni, aztán mehetünk. Bent aztán találkoztunk Mrs George-dzsal, Matykó tanító nénijével, aki nagyon kedves volt, mosolygott sokat. Én azt vártam, hogy most akkor itt ülünk órákat, hogy megtudjuk, mi is ez az SKA, és most még csak várjuk a többi szülőt. Aztán öt perc után világossá vált számomra, hogy itt nem lesz semmi formális "értekezlet", akinek van kérdése, az tegye fel, aztán lehet menni kaja-és buszjegyeket venni. Mrs George-dzsal kölcsönösen meglepődtünk aztán a Matykó angoltudásán, ő azon, hogy nem tud egy szót se, én azon, hogy ezt eddig senki meg nem kérdezte tőlünk. Sok sikert kívántam a tanító néninek, és kézen fogva Matykókát elmentünk ebédjegyet vadászni. Ekkorra már Tamásék is végeztek az elsővel (kb. negyed óra telt el azóta, hogy szétváltunk), kérdeztem, hogy, na, mi van? "Semmi", jött a válasz. Nálunk tehát a gyerek nem fanfárral kezdte meg az elsőt, hanem két morcos szülővel. Miután kibekkeltük a sorunkat az ebédjegyeknél és a buszra is feliratkoztunk, Tamás már az ebédlőt kereste, mert azt írták a meghívóban, hogy ebédet is kapunk. Fel is fedeztük, rajtunk kívül még egy szülőpár volt ott egy gyerekkel. Mivel a kaják már ki voltak rakva, nekiláttunk tesztelni a menzát. Nekünk nagyon ízlett, és a gyerekek is ették. Azóta is azon gondolkozom, hogy ez vajon repi kaja volt-e, mert a Matykó elmondása szerint ő rizsen és fagyin él, Marci néha eszik húst, ez mindig csirka, szerintem akkor is, ha valójában nem az volt, és ő a szószokat is megkóstolja. Ezen kívül a többi szülőtől hallok horrorsztorikat a kajáldáról (nagyon csípős, a földön hevernek a zöldségek, stb.), de nálunk eddig (kopp-kopp-kopp) ennek nem lettek utóhatásai. Végül még lehet, hogy jó is, hogy a Matykó válogat. Mondjuk a tanító néni szerint eszik mást is, de tény, hogy az édességet mindig megeszi. Állítólag nagy haverságba került a pedagógiai asszisztenssel, Miss Basantival, aki mindig velük van és Montessori órákat tart nekik, és mindig kikunyerál tőle még egy repeta fagyit, pedig az nem jár ("Littöl bit", kérdő hangsúllyal, alulról felfelé pislogással és rendkívüli szempillacsapkodással adja elő, tényleg nagyon hatásos). Amúgy uzsonnát kell nekik csomagolni, de olyat, amit meg is esznek, nem olyat, amit a szülő szeretne, hogy egyen a gyerek. Ezt a tanácsot Mrs. George adta még abban a negyed órában, amikor a "szülői" volt. Ez nálunk a következő: Marci: üres kenyér vaj nélkül, egy bizonyos fajta cerbonaszerűség, de csakis ez az egy, alma, ropiszerűség, kockasajt. Ez utóbbi hármat véletlenszerűen hozogatja vissza, vagy nem. Matykó: vajas kenyér, uborka, alma, de csak egy bizonyos fajta, amit nem jegyeztem meg, így most már a hatodik fajta almát veszem, és kapom meg, hogy ezt nem szeretem, és egy körtealma-szerű gyümölcs, esetleg kivi. És akkor ezek a tuti tippek. Szoktam próbálkozni sós keksszel, aszalt gyümölccsel, meg a " Visnu is ilyet hozott" kajákkal, de már olyan is volt, hogy a Matykó csak vajas kenyeret vitt. De azt legalább megette. Most a fő gondom, hogy egy anyuka szerint, az almákat nagyon vegyszerezik, és ő már nem is vesz, mert még hámozva se biztonságos. Nem akarok negatív lenni, de ezt itt lehet, hogy mindenre rá lehet mondani, és akkor az ember ott tart, hogy nem eszik semmit. Mindegy, néhány hete már csipsz is van itthon tartalékban, mert sose lehet tudni. Sajnos, azt mindig megeszik.
Visszatérve az évnyitóra, ebéd után még mosolyogtunk kettőt egy ismerős szülőpárral, egy másiktól megtudtuk, hogy őket is hollywoodi sztároknak kijáró figyelemmel kisérik a helyiek, ha elmennek valahova (ott két szőke kislány van) és végül is vettünk két CIS-es sapkát a gyerekeknek, bár csak a Marcinak kötelező tartozéka az egyenruhájának, de hátha Matykónak is meghozza a kedvét. (Nem hozta, továbbra sem szeret járni, nem szereti a Mrs George-ot és leginkább egyedül játszik az osztályban és az udvaron is). Aztán hazamentünk és élveztük az utolsó szabad hétvégét Pondicherryben.
Az első nap nagy izgalom volt az iskolabusz. Olyan, mint az amerikai filmeken, sárga, de csak kívülről nagy szám, belülről még az esztergomi volánbusz is veri. Én is mentem velük. Hátül ültünk le, kb. annyira izgultam én is, mint ők. Már megérkeztünk, és majdnem le is szálltunk, amikor egy nagy fiú megjegyezte angolul, hogy az igazgatónő megkérdezte tőle, hogy miért nem volt magyar zászló kitéve az évnyitón. Erre én is megjegyeztem angolul, hogy tényleg, miért nem? A fiúnak leesett az álla, mire magyarázólag mondtam, hogy mi magyarok vagyunk és mi is kerestük a zászlót. Erre mellettem magyarul megszólalt egy kislány, hogy “Ti is magyarok vagytok? Christian, nézd, ők is magyarok!”. Kiderült, hogy az anyukájuk magyar, apukájuk német, otthon magyarul beszélnek, és ez már a harmadik évük itt. Ezt jó jelnek véltem, lesznek itt magyar ismerősök. Marcit elég hamar leadtam, kicsit görbült a szája, de azért bátran bent maradt az osztályban. Matykóka is örült, hogy ott maradtam vele az osztályban. Az első órák vele, de ahogy elnéztem az összes alsóban azzal teltek, hogy körbejárták, mi hol van. Hanem aztán jött az elválás, amit én 10-re terveztem, egy óra lett belőle. Akkor is mind a kettő sírt. Aztán amikor a busszal hazajöttek, nem tűntek annyira elveszettnek, köszönhetően ezt Mannynak, a buszsofőrnek, és Pradeshnek, aki a "segítő" felnőtt a buszon. Azóta is ők Marci legjobb barátai, amit nem is csodálok. Manny állítólag ígért nekik ötezer rúpiát, amit mindig majd a következő fizetésekor ad nekik. Tekintve, hogy Marciban a jövő Wall Street brókerjét láthatjuk (imádja a pénzt, a számolást, és sokszor azon aggódik, hogy nem tudjuk kifizetni az étteremszámlát, így a múltkor már fagyit sem kért), megértem, hogy miért ez a nagy barátság. Pradesh pedig hagyja Marcit a telefonján játékokat játszani. Ez utóbbi csak az utolsó napon derült ki, úgyhogy még nem tudtam Pradeshsel elbeszélgetni erről, de majd fogok. Az első nap után úgy tűnt belerázódtunk a suliba, az iskolabuszba, a tanárokba a gyerekekbe. Sokat segített, hogy Marci egyik osztálytársa, Amartya, is most került ide Amerikából, és három házzal arrébb laknak. Az első két héten még nem volt házifeladat, délutánonként mentek tollasedzésre, aztán Matykó október elején teljesen megunta, Marci pedig november végén mondta azt hogy elég volt. Mert már “tudnak tollasozni”. A tollas iránti lelkesedés apadása egybe esett az angoltudás és ezzel együtt a “baráti kör” növekedésével. Aztán bejött a házi feladat is, amit Marci a vártnál kötelességtudóbban végez, sokszor magától veszi elő, főleg a matekot, de ha szólni kell, hogy írja meg, akkor sincs nagy balhé. Matykóka már egy másik kategória, ott kemény harcokra számítok, bár már most is kapnak leckét ők is. Náluk csak mostanában kezdték, és mint a Marciéknál, úgy van, hogy egy hétre kiadják, vagyis hétfőn megkapják és pénteken kell leadni. Mindig az előző héten tanult dolgokat adják fel.
Most, mikor ezt a bejegyzést remélhetőleg befejezem, már január közepe van. Marci a téli szünetre nem kapott leckét, nem úgy Matykóka, akinek naplót kellett írnia, és azt is beírták, hogy ezt majd elő kell adni a szünet után az osztály előtt. Most már nyugodtan mondjuk, hogy Matykó iskolába jár és nem oviba. Először kicsit meglepődtem a leckén, aztán végül is nem csináltunk belőle nagy dolgot, megkérdeztem Matykót, mit írna az adott napról, mondott egy mondatot, azt én leírtam, ő meg lemásolta, hiszen úgyis még csak ismerkednek a betűkkel. Aztán lehetett rajzolni, belépőjegyeket, leveleket, blokkot beragasztatani, így szárnyra kelt a fantáziám és a végén már kimondottan szívesen csináltam a leckét. Nem úgy Matykóka, akit hatökrös szekérrel kellett odavonszolni és ahhoz képest, hogy milyen ügyesen rajzol, két pálcika figuránál többet nem volt hajlandó egy -egy nappal törődni, és ebben a kettőben már benne voltunk mi is meg a hely berendezése is. A teaültetvényes (erről majd később írunk részletesen) nap sikerült a legjobban szerintem, mert rávettem, hogy rajzoljon végre zölddel is, vagyis színessel, és leszórtunk egy kis teafüvet, egy vastag celluxszal leragasztotuk és ő írta oda, hogy TEA. Kiváncsi vagyok, mit fogunk erre kapni Mrs George-tól (vagy Miss Lillytől esetleg Miss Jennifertől, nem teljesen világos, hogy ki mire okítja Matykókát).
Ami nekem még ebben a suliban tetszik, hogy a szülőket nagyon bevonják a mindennapi suliéletbe. Lehet jelenetkezni olvasósegítőnek, meg matekosnak, ami annyit tesz, hogy amíg a tanítónéni bent az osztállyal (mintegy 15 fő) vmit csinál, addig egy-egy gyerek kijön a folyosóra és olvas nekem. Én főleg olvasásra szoktam bemenni, de egyszer betettek matekórára is. SOHA TÖBBET!!!! A tanító néni beültetett 5 gyerek közé, hogy oldogassunk feladatlapokat. Az öt gyerek uniszónóban kiabálta (mert ez egy liberális szellemű iskola, de én ott akkor nagyon vágytam vissza a mi jó kis poroszos, “üljél csöndben” óráinkat), hogy “Tudsz segíteni?”. Az elején még erre azt tudtam mondani, hogy igen, de a feladatlap végén már olyan dolgok jöttek, amihez én is a tanár néni segítségét kértem. Az is vicces volt, hogy én itthon szegény Marcit az őrületbe kergetem azzal, hogy olvashatóbban írjon, meg hogy melyik betű merre áll, hát ez óta az óra óta ezt már nem teszem, mert Marci gyöngybetűkkel ír, és ő csak a d és b-t keveri, ha nagyon siet akkor a p, j, f-et is, de hát amit ott láttam a füzetekben a gyerekeknél, az döbbenet volt. Valószínűleg csak nekem, mert itt még azt a szót, hogy dyslexia, meg prevenció nem igen hallottam. (Viszont pl. a Matykóék tegnap halat boncoltak az egyik órán, amire a Matykó azt mondta, hogy nem mű volt, de igazi se, csak olyan igaziszerű).
A barátkérdés is megoldódni látszik. Az elején főleg egymással játszottak, mármint a Matykó meg Marci, aztán ahogy az anogljuk egyre jobb lett, úgy fedezték fel az utcában lakó gyerekeket. Ebben az igazi áttörést az jelentette, amikor “bevásároltuk” őket a branch-ba, vagyis megkapták az első Pokémon kártyákat. Eddig sikerült ellenállni a Cartoon Network csábításának, és erre büszkék is vagyunk, de azt is be kellett látni, hogy haladni kell a korral. Amint Pokémonék betették hozzánk a lábukat, egyre több gyerek jelent meg nálunk, és a Marciékat is egyre ritkábban láttuk, mert mentek cserélni. Amikor aztán megvettük az első Bakugan golyókat Marciék végérvényesen a Malachite gyerektársadalom oszlopos tagjai közé emelkedtek. Most már az indiai gyerekekkel is játszanak, sőt Marci olyan judoedzésre jár, ahol rajta kívül mindenki indiai. Nagyon vicces hallani a folyosón, amikor hangosan kiabálják, amikor ő küzd, hogy “Marton! Marton!”. Állítólag az indiai judo más technikával dolgozik, mint a magyar, ezt nem tudom megítélni, majd kiderül az otthoni judotáborban, ahová Marci mindenképpen szeretne visszaérni.
Nemsokára jön Matykó szülinapja, és ez itt is elég sok fejfájást okoz. Általában az a szokás, hogy valahol rendezik meg a szülők vagy partyszervizt bíznak meg. A “valahol” vagy egy iszonyú hangos bowling pálya vagy egy pizzázóval egybekötött játékterem szokott lenni. Ez utóbbi szintén állati hangos, viszont vannak játékgépek, amikhez lehet venni érméket, és ha egy játékkal ügyes vagy, akkor kapsz jegyeket, amiket a végén be lehet váltani puskára, gumilabdára, vámpírfogra és egyéb szofisztikált játékokra. Ilyen buliba már többször is hívtak minket, minden alkalom cirkusszal végződött. Mert a vendéglátó ugyan ad érméket a vendég gyerekeknek, de az hamar elfogy, és ha nem sikerült sok jegyet összeszedni, akkor megy a nyavalygás, hogy vegyél mééééééééééééég! A szülői integritást nehéz megőrizni akkor, amikor a többi szülő simán ad még érmére való pénzt, én pedig úgy gondolom, hogy már az ajándékba kapott érmék is túlzás volt, főleg ha figyelembe vesszük, hogy vannak levöldözős játékok is, meg olyan is, hogy a gyerek felmászik, közelről beledobja egy lukba a labdát, és máris jön kifele a száz jegy. De olyan is volt, hogy egy bennfentes segített nekik, akit aztán még kétszer-háromszor rávettek, hogy úgy dobja be a pénzt, hogy dőljön ki a sok jegy. Persze, ezt is én bonyolítom túl, a többi szülőnek az a lényeg, hogy a gyerek jól érezze magát, és abba se szólnak bele, hogy a gyerek mit kérjen a végén a jegyekért. Nem úgy, mint én, aki az újabb puskát megvétóztam, amiből persze hatalmas balhé kerekedett a gyerekek és a többi szülő előtt. Aztán amikor végre sikerült valamit kiválasztani, azt hiszik örökké tart és amikor kétszer leesik a földre és szétjön, akkor megint jön a balhé, hogy ragasszam meg, és nem igaz, hogy nem tudom megcsinálni, hát milyen anya az ilyen? És hiába magyarázom, hogy minőség, meg a bolt nyerészkedik rajtatok, nem értik. Aztán a másik dolog, hogy Matykó nem igazán akar bulit, nem akarja meghívni az osztálytársait, most nem is tudom, ezzel megkönnyíti-e vagy megnehezíti a helyzetemet. Még van két napom, hogy kitaláljam....
Még leírom, hogy mi az eheti lecke: Matykónak előrejelzéseket kell csinálnia, vagyis fel kell dobnunk egy pénzt, előtte ő megmondja fej lesz-e vagy írás, és be kell írni, hogy bejött-e vagy nem. Amikor a múltkor bent voltam a suliban, akkor meg egy videót néztek, cápa versus rája, és a film előtt két csoportba kellett ülni, a szerint, ki kit gondol győztesnek. Marci grafikonokat készít és elemez, kinek hány háziállata van, hánnyal van több ló az osztályban, mint macska. Lassan, tényleg elveszítem a fonalat.
