Most hétvégén, végre ismét volt lehetőségem egyik kedvenc elfoglaltságomat gyakorolni. Szeptember óta talán két focitorna is be volt ígérve, de sajnos érdeklődés hiányában elmaradtak. Szerencsére ezúttal nem így történt és szombat reggel kilenckor a St. John's Medical College Sports Campus-on voltam többé-kevésbé harcra készen. Az edzettségi szintem persze meg sem közelíti akár a szeptemberi állapotot, de azért a 2 x 2 x 15 perccel még megbírkozom.

A tornán 3 kupát osztanak ki. A 8 db. 3 csapatból álló csoportból az elsők az egyik, a másodikok a másik, a harmadikok pedig a legkevésbé rangos kupáért játszanak egyenes kieséses rendszerben. A csoportmeccseket szombaton rendezték, és az előbb leírt lebonyolításból adódóan minden meccsnek jelentősége volt, hiszen, ha valaki nem csoportelső, már csak legfeljebb 9. lehet. Persze a 9. hely bizonyos szempontból rangosabb, mint az 5-6-7-8. , hiszen a 9. egy kupával, a döntője győzteseként fejezi be a tornát, míg 4 korábbi csoportelső minden elismerés nélkül, a legrangosabb kupa negyeddöntőjének veszteséként, összesen 3 meccsel a háta mögött zárja szereplését.

Az első meccsen rögtön megkaptuk az előző évi győzteseket. Utólag szinte biztos, hogy akkor teljesen más csapattal állhattak ki, mert egyáltalán nem játszottak meggyőzően. Rögtön az elején vezetést szereztünk egy szöglet után, majd kicsivel később egy hátul eladott labdával növeltük az előnyünket. Végig uraltuk a meccset, és ha ötöt rúgunk, akkor sem lehettünk volna nagyon büszkék a helyzetkihasználásunkra, hát még így, hogy 2-0 maradt a végeredmény!

Két meccs között volt majdnem három óra szünetünk, úgyhogy Rudival átugrottunk egy közeli kávézóba. Rudit a meccs előtt ismertem meg, bár ő is ott volt a szeptemberi tornán is, de akkor nem a mi csapatunkban játszott, mert amúgy a Siemens-nél dolgozik (nem a Nokia Siemensnél). A srác amúgy nagyon szimpatikus volt jót beszélgettünk, és így egész gyorsan eltelt az idő, pedig általában az ilyen tornákon a  várakozást elég nehezen szoktam viselni (mondjuk nem is szűkíteném le ennyire, egyszerűen utálok várni). Erre a kis intermezzóra azért térek ki ilyen terjedelemben, mert az egész esemény megítélésében számomra kulcsszerepe volt. A kávézó, ahova átugrottunk gyalog 15-20 percre lett volna, ezért a srác motorral (Royal Anfield 350cc - az érdeklődőknek) vitt át. Én talán kétszer ültem életemben motoron, és Indiában még soha. Felülni a motorra, és menni a kavalkádon át elhozta nekem a szabadság érzését, amitől a sofőrtől való függés miatt kicsit meg vagyunk fosztva. Eddig nem tudatosult bennem, hogy ez mennyire zavar, valahogy az egész rossz érzést Indiához kötöttem, hogy itt ilyen, és kész. Emiatt, bevallom őszintén, nem is nagyon értettem azokat, akik látható lelkesedéssel beszéltek az ittlétről. Az a tíz perc, amit a motoron töltöttem megértette velem, hogy igenis lehet itt élni, és érezheti itt jól magát az ember. Talán ezen a ponton felmerül pár kérdés. Megváltozott a képem Indiáról, pontosabban Bangalore-ról? Igen, mindenképp. Vannak olyan városrészek, ahol igenis kellemes lehet élni. Főleg, ha valaki szereti az igazi pezsgő városi életet. Akkor most szeretnék tovább ittmaradni? Nem, az erre a kérdésre adott válaszon ez az élmény nem sokat változtat. Ugyanis attól, hogy léteznek jó részei a városnak még nem fogunk odaköltözni, attól, hogy ha saját magam tudnék közlekedni, akkor elmúlna ez a nyomasztó érzés még nem fogok motort venni. Hogy miért nem? Mert mi a suli közelsége miatt nem költözhetünk a város másik végébe, és attól, hogy jó lenne motorozni még nem biztos, hogy be akarom vállalni azt a nem csekély kockázatot, amit az itteni motorozás jelent. Azért, ha valami csoda folytán mégis maradnánk még egy-két évet, akkor a motoron nagyon el fogok gondolkodni.

Szóval, ha ez a kávézás nem is változtatta meg az életemet, nagyon jó hangulatban melegítettem a második meccsre. Az ellenfélnek ez az első mérkőzése volt, ami jól látszott az első percekben, amikor mi még csak megpróbáltunk magunkhoz térni a hosszú szünet után. Egy bosszantó figyelmetlenség a részünkről meg is hozta az ellenfélnek az első találatot. Szerencsére kicsivel később egy gyönyörő passz, és egy eltört labda után, ami ennek ellenére, vagy talán pont ezért megtalálta az utat az ellenfél hálójába, 1-1-re módosult az állás. Utána is az ellenfél maradt aktívabb, de komoly helyzet talán csak 1-2 alakult ki mindkét oldalon, és az eredmény már nem változott. Délután érkezett a hír, hogy a csoport 3. mérkőzése 1-0-ra végződött, vagyis a tavalyi győztes a csoport utolsó helyén zárt, mi pedig jobb gólkülönbségünknek köszönhetően elsők lettünk a csoportban.

A negyeddöntőkre vasárnap került sor, ezúttal az egész család részvételével. A meccs előtt Marcival és Matykóval fociztam, amire szükség is volt bemelegítés gyanánt, mert az előző napi két meccs után minden izmom fájt. Az ellenfél ezúttal az EMC volt, és hamar kiderült, hogy ők nem egy kategóriában vannak az előző napi két csapattal. Erőszakosan, agilisan, és jól játszottak. A kezüket, és a lábukat egyformán jól használták, az előbbi szabálytalan lévén engem kicsit bosszantott, és a frusztrációmat ismét nem nagyon jól kezeltem, úgyhogy volt pár parázsabb jelenet. A vége 5-0 lett, de nem a mi javunkra. Ez a torna végét jelentette számunkra, úgyhogy kicsit szomorúan búcsúztunk egymástól, remélhetőleg márciusban hasonló összetételben, már kicsit összeszokottabban, és eredményesebben fogunk szerepelni egy közelgő másik tonán. Amúgy én nem azért voltam csalódott a meccs után, mert kiestünk, hanem azért mert tényleg borzasztóan játszottunk. Az előző napi játék is kevés lett volna a továbbjutáshoz, nem is kérdés, hogy a jobbik csapat győzött, de szombaton voltak passzok, játszottunk, míg ezen a meccsen mintha pályán sem lettünk volna. Marci persze nagyon csalódott volt, és nehéz volt neki megmagyarázni, hogy attól, hogy az ellenfél néha szabálytalan volt, még nem csalással jutottak tovább, hanem tényleg jobbak voltak.