Kabini egy folyó Bangalore-tól dél-nyugatra, és még valamikor október elején töltöttünk ott 2 éjszakát egy u.n. jungle lodge-ban. Azért választottuk ezt a helyet, mert kijövetelünk előtt azzal etettük a gyerekeket, hogy itt majd dzsungelt, abban tigrist, leopárdot, elefántot, kígyót, skorpiót, és hasonló egzotikus állatokat láthatnak, és három hónap alatt talán pár gyík volt a legtöbb amit fel tudtunk mutatni.
Mint általában az érdekes helyek, ez is vagy 6 órányi kocsiútra van Bangalore-tól, úgyhogy odefelé megálltunk Mysore-ban ebédelni, és egyben le is foglaltunk egy szobát, amiben visszafelé megszállunk, hogy ne kelljen éjszaka utazni, de azért meg tudjuk nézni a kivilágított Mysore Palotát.
Az út Mysore-ig elviselhető volt: kétszer két sáv, és ellentétben mondjuk a Chennai-ba vezető úttal az út szélén volt bőven fehér ember számára is elfogadható feltételeket biztosító kajálási lehetőség, pl Caffee Coffee day (ez egy helyi, jól menő lánc, kávét, meg szendvicseket árulnak, és lévén egy szinte közvetlen az iroda szomszédságában, gyakran ebédelek itt, ha már nagyon unom a munkahelyi vega kaját) Meki, stb. Mysoreban álltunk vagy fél órát a dugóban, mert pont Dussehra-kor mentünk, amikor fél Karnataka tartomány Mysoreba zarándokol megnézni az ilyenkor szokásos ünnepséget. Továbbmenve unalmas tájakon vezetett az utunk, sehol egy hegy, és a növényzet sem hozott semmi újdonságot. Ekkor még reménykedtünk, hogy majd hamarosan megérkezünk a dzsungelbe. Ezen a részen kb. 30 km-t tudtunk megtenni óránként, mert borzasztó rossz volt az út, és lépten-nyomon előzgetnünk kellett motorkerékpártól elkezdve birkacsordán át mindenféle akadályokat.
Főleg az út vége felé olyan falvakon haladtunk át, ahol az emberek európaiak számára elképzelhetetlen körülmények között laknak. Vályogkunyhó vagy sátor, az egész kis gyerekek is az út szélén a porban, koszban, a kicsit nagyobb gyerekek némelyike már dolgozik a földeken.
Aztán végre megérkeztünk. Hamar kiderült, hogy a teljes ellátásban az aznapi ebéd, és közvetlen ebéd után egy szafari is benne lett volna. Sebaj, holnap reggel jeep-es szafari délután meg hajós, szóval nem maradtunk le semmiről. Maga a hely nagyon kellemes volt, a Kabini folyó partján közvetlenül elég nagy területen viszonylag szépen gondozott kert, fák, és a lakó, és étkező részekből állt. A szobánk mondjuk a korrekt színvonalat ütötte meg, semmi luxus, de a célnak megfelelt. A vacsora viszonylag későn kezdődött, addig is egy külön épületben vetítettek filmet a nemzeti parkról, amit a gyerekek, és mi is nagy élvezettel néztünk. Kiderült, hogy leopárd, tigris, vad kutya, őz, elefánt, krokodil, és egyéb nagytestű állatok is taláhatóak a nemzeti park területén, vagyis a másnapi szafari izgalmasnak ígérkezett. A vacsora a szokásos inidai megoldás volt: svédasztalon válagathattunk vega, nem vega, csípős, és még csípősebb kaják közül. Nem volt rossz, de valahogy mindannyian kicsit el voltunk már telve a helyi ételektől, és szívesen ettünk volna valami nem indiait.
Reggel hajnali hatkor indult a szafari. Értünk jöttek a jeep-ekkel, beültünk, és irány a dzsungel.
Azt gondolná az ember, hogy ezeknek a járműveknek különösen jó a rugózása, tekintettel arra, hogy durva terepeket is el kell viseljen, de ennek az ellenkezője az igaz. Gondolom a lágyabb rugózás nem bírná a terepet, ezért itt rugózásról szinte nem is beszélhetünk. Egy darabig azon az úton mentünk visszafelé, ahol jöttünk, és ami a Toyota Innovával is nagyon döcögős volt. A terepjárón tényleg szinte minden kavicsot külön éreztünk, így az út nem volt különösebben kellemes élmény, főleg, hogy elég hideg is volt a nyílt utastérben. A szafari koreográfiája a következő: 5-6 terepjáró elindul a parkban különböző irányokba, és ha valaki lát valami érdekeset (pl tigris, vagy leopárd), akkor rádión értesíti a többieket. Nem sokkal miután beértünk a parkba szólt is a rádió, hogy siessünk, mert kapás van, de sajnos mire odaértünk, már elbújt a leopárd, csak az állatot felfedező terepjáró utasainak csillogó tekintetét, és csőre töltött fényképezőgépeit láthatattuk.
Utána bolyongtunk még vagy két órát, ami alatt őzeket, meg elefántokat láttunk. 
A gyerekek persze alapvetően élvezték, és csak kicsit voltak csalódottak, hogy nem láttunk nagyragadozókat. Nekem, személy szerint abszolút nem jött be a dolog. Egyrészt a „dzsungel” egyáltalán nem valami trópusi esőerdő vagy ahhoz hasonló, hanem ha az ember nem nézi, hogy pontosan milyen fa, és egyéb növényfajták veszik körül, akkor simán lehetne akár a budai hegyekben is. Aztán az egész szafari műfaj, hogy felülünk egy zajos járműre, és megfigyeljük az állatokat, nekem túlságosan mű, alig különbözik egy állatkerttől, még akkor is, ha itt tényleg a természetes környezetükben vannak az állatok. Akkor már inkább állatkert, ott legalább tényleg látjuk őket. Afrikában, egy nagy síkságon zebracsordákat, és rájuk vadászó oroszlánokat látni talán más lehet, és azért ott ezzel együtt is befizetnék egy szafarira, de ez valahogy nem fogott meg.
A nap eseménytelenül telt. A kertben a fákra pár gumiabroncsból készült hintát szereltek, máshol pedig vastag kötélből pókhálót feszítettek ki a fák ágai közé, így a gyerekekre csak annyi gondunk volt, hogy néha rájukszóltunk amikor általunk veszélyesnek vélt helyre mentek.
Ebéd után aztán indult a vizi-szafari. Motoros kishajóba ültünk a többi szállóvendéggel együtt, és elindultunk a folyón.
Aki volt már hajótúrán, az tudja, hogy maga a hajózás mintegy 5 percig izgalmas. Na, ez itt sem volt másképp, úgyhogy a Matykóval mi ketten hamar bealudtunk. 
Előtte azért az éhes vagyok, szomjas vagyok pisilni kell szentháromságot végigzongorázta a két gyerek, úgyhogy számomra mindenképp megváltás volt az elalvás. Persze mentőmellényben, részben a napon én a hatórás kelés ellenére sem tudtam hosszan aludni, úgyhogy fényképezgettem, meg Marcival hadakoztam, mert mindig kunyerálta el a fényképezőgépet. Ez amúgy a 3 napra nagyon jellemző volt, hogy a gyerekek rákaptak a fényképezésre, így a nyavajgás, és veszekedés legújabb tárgya a fényképezőgép lett. Ezen a szafarin is láttunk elefántot fürdőzni, szép madarakat, vaddisznókat, meg páran láttak krokodilt is. Matykó (aki szintén felébredt vagy fél óra alvás után) persze pont lemaradt (mellesleg velem együtt, és nem az alvás okán) erről, ami természetesen hihetetlen balhét vont maga után. Így aztán jó hangulatban folytattuk utunkat visszafelé.
Ez a szafari sem adott lényegében sem többet, sem kevesebbet, mint a reggeli, viszont a hajóban utazni összehasonlíthatatlanul kellemesebb élmény volt, mint a terepjáróban zötykölődni, úgyhogy nekem ez jobban tetszett. Ja, és a fürdőző elefánt azért tényleg klassz volt.
Még előző nap délután kértem időpontot ayurvedic masszázsra, (mert megérdemlem :)) úgyhogy én a nap fáradalmait két jóképű indiai srác szakértő kezei között pihentem ki. Nagyon bíztam benne, hogy esetleg lányok lesznek, de Betti már előre szólt, hogy ne nagyon reménykedjek, és persze igaza lett. Ezzel együtt érdekes élmény volt a négykezes masszázs. Több deci olajjal besíkosítva abszolút szinkronban dolgoztak a fiúk, és attól eltekintve, hogy a tradícionális ayurvedic masszázsasztal fából van, ezért nagyon kemény, és kényelmetlen, és hogy az olaj belement a szemembe, kellemes élménnyel gazdagodtam.
Másnap reggel indultunk Mysore-ba. Napközben a Brindavan kertet néztük meg, ami egy nagy gát és egy szálloda szomszédságában egy szépen rendben tartott kert virágokkal.
Persze elég sokan voltak, és a gyerekek megint a ki mennyit fényképezhet, és most én jövök, és persze, ő többet, és nem igazságos lemezt tették fel, úgyhogy helyenkét egy kicsit nyomasztó volt, de maga a kert tényleg nagyon szép.
Pont időben érkeztünk a palotához, így tökéletes helyről figyelhettük a palota díszkivilágítását.
Ez este kilenckor történik, és a teljes világítást csak negyedórát hagyják égni.
