Az iskolakezdés előtt mindenképpen szerettük volna elvinni a gyerekeket valahova, hiszen amikor Indiába jöttünk, akkor dzsungelt, tengert, szafarit ígértünk be nekik, és eddig ezekből nem sok teljesült. Mivel minden nagyon messze van, két napra nem nagyon érdemes elmenni sehova, ezért beáldoztam a pénteket, hogy legyen egy teljes napunk utazás nélkül. Goa, Chennai, és valamelyik nemzeti park meglátogatásán túl Pondicherryt néztem ki, mint lehetőséget. Szerettünk volna tengerhez menni, valami nyugis helyre, ahol nem esik egész nap az eső. Úgy gondoltam, hogy ezeknek a kritériumoknak Ponidcherry, vagy másik nevén Puducherry felel meg a legjobban. Hosszas keresgélés után találtam is egy beach resortot (www.ashokresort.com), ami árban sem volt nagyon extrém (4600 Rúpia egy szoba pótággyal, vagyis kb 15e Ft), de a képek tanulsága szerint mégis eléri az európai színvonalat. 

7-re jött Mr Reddy (sharp), és fél nyolckor el is tudtunk indulni. Péntek lévén a viszonylag korai időpont ellenére elég nagy volt a forgalom. Azért viszonylag jó tempóban haladtunk, de még így is több, mint másfél óra volt kikeveredni a városból. Utunk Whitefield irányába vezetett, ami egy felkapott városrész keleti irányban. A legtöbb családos expat oda költözik, már csak azért is, mert az IT cégek, vagyis a munkahelyek is ott vannak. Hihetetlen milyen csili-vili irodák nőnek ki a földből egymás után a semmi közepén. Mert persze az utcák képe nem különbözik a városi átlagtól, két oldalon viszont üvegpaloták. Mi is gondolkoztunk rajta, hogy ott keresünk lakást, de ez csak addig tartott, míg meg nem ismertük a helyi viszonyokat, a közlekedést, és nem határoztuk el, hogy a kanadai sulit választjuk a gyerekeknek. Utána már egyértelmű volt, hogy a suli közelébe kell költöznünk, azt nem akartam megcsinálni a srácokkal, hogy nekik is napi két órát kelljen tölteni a közlekedéssel, ráadásul, ahol most lakunk szerintem semmivel sem rosszabb, mint a felkapott Whitefield. A következő meglepetés akkor ért minket, amikor Karnataka tartomány határához értünk, mert kiderült, hogy fizetni kell ahhoz, hogy beléphessünk Tamil Nadu-ba. Érdekes, mások simán suhantak el az ellenörző pont mellett, de Mr. Reddy elmagyarázta, hogy csak azoknak kell fizetni, akiknek olyan sárga rendszáma van, mint nekünk, amire rá van írva, hogy „All India permit”. Gondolom ez is amolyan „skin tax”. (A kifejezés a bőrszínre utal, de pusztán arról van szó, hogy a tehetősebb külföldiek zsebéből válogatott módszerekkel húzzák ki a pénzt, és az általuk plusszban befizetett összeget szokás ezzel a névvel illetni). Itt már előre jelezte a sofőr, hogy majd Pondicherryben is kell fizetni, mert az majdnem olyan, mintha egy külön tartomány lenne. Az első 70 km-t a Bangalore-Chennai gyorsforgalmi úton tettük meg. Ez egy kétszer két sávos út, leállósávval, és középen szépen rendbentartott elválasztó sövénnyel. Szóval akár autópálya is lehetne, de néhány zebra, kereszteződés, meg a leállósávon szemben közlekedő kocsik figyelmeztetnek, hogy Indiában sok minden nem az, aminek látszik. Azért ezt a majdnem autópályát visszasírtuk a következő 250 km-en, mert itt az út nagyjából a 15 évvel ezelőtti román útviszonyokat idézte. Mr. Reddy igazán kitett magáért. Ugyan Bettit sikerült majdnem meghánytatnia a kanyargós utakon, viszont ennél gyorsabban legfeljebb helikopterrel tudtunk volna haladni. Félni nem volt időnk, mert mire magunkhoz tértünk volna, miután majdnem elsodortunk egy biciklistát, már örülnünk kellett, hogy nem csináltunk palacsintát az útra ugró majomból.

A gyerekek komolyabb kiakadása nélkül abszolváltuk a közel 7 órás utat, és végre megérkeztünk a városba. Kis kavarás után megtaláltuk a kontrol pontot, és befizettük a belépőt Pondicherrybe. A szálloda eléréséhez keresztül kellett utaznunk a városon, és az első benyomásom az volt, hogy Pondy kicsit rendezettebb, jobban karbantartott kisváros, mint az indiai átlag. Aztán ahogy továbbmentünk be a sűrűjébe egyre csalódottabb lettem, mert az ott látottak szinte semmiben sem különböztek az itt megszokott városképtől. Sebaj, még jó, hogy a mi a városon kívül egy kis oázisban fogunk lakni, ami nyilván maga lesz a paradicsom. Majdnem. A szobánk hozta az erős indiai átlagot, de nem is voltak hatalmas elvárásaim, hiszen a lényeg itt a kert, és a strand. A kert tényleg nagyon rendezett és szép volt, csak azt furcsállottam kicsit, hogy a strandtól, ami közvetlen a kert végében kezdődött, szögesdrótos kerítés választott el minket. Nem baj! Fő a biztonság!

Gyorsan ledobtuk a cuccainkat, és irány a strand. Ki a kiskapun és máris tapostuk a meleg homokot, aztán ... egy halfej, meg egy másik. Hirtelen az orrunkat facsaró szag is helyre került. Meg az is, hogy egyedül vagyunk a parton. Kicsit apadt a lelkesedésünk, de azért mentünk tovább a víz felé. Nahát! Pár kóbor kutya a távolban. Biztos nem bántanak. Az óceán elég erősen hullámzott, úgyhogy majd máskor megyünk úszni, most csak a parton játszanak a gyerekek – gondoltuk. Játszottak, de bokáig, térdig azért bementek, és élvezték a hullámzást.

Közben már nem voltunk egyedül, mert az őr, aki kiengedett minket a kis ajtón a strandra csatlakozott hozzánk, és figyelt minket. Ez részben zavaró volt, részben meg örültünk, hogy nem vagyunk teljesen egyedül a (nyilván teljesen veszélytelen) kóborkutyákkal. A hullámzás továbbra is nagyon erős volt, és amikor a gyerekek kicsit bejlebb mentek az őr rájuk is szólt, hogy jöjjenek kijebb, ami teljesen jogosnak tűnt, közben én is észrevettem, hogy bizony a hullám után visszavonuló víz könnyen magával sodorhat egy kisgyereket, de akár egy felnőttet is, ha nem figyel oda.

Érdeklődésünkre az őr elmondta, hogy reggel kell jönni, mert akkor nyugodtabb a víz, vagy legalábbis mi így értettük. A srácokat így is alig lehetett elrángatni a strandról, de mi azért kb. egy óra alatt meguntuk, hogy a két gyerekre a csomagokra, meg a kutyákra egyszerre figyeljünk, méghozzá közelről, hogy ha mégis elkapja valamelyiket a víz, akkor még ki tudjuk rántani időben.

Csalódottan vergődtünk át másodszor is a haltetemeken. Mosakodás után kiengedtük a gyerekeket, hadd rohangásszanak a kertben, ahova az szobánkból közvetlenül ki lehetett jutni. Én az olimpiát néztem volna, de áram hiányában a légkondícionált tv-s szobánkban sötét volt és meleg. Így inkább kiültünk a bárba és két sör társaságában már nem is tűnt annyira reménytelennek a helyzet.

Még mikor megérkeztünk előre jelezték, hogy lesz egy kis rendezvény, ami esetleg hangos lesz, de nem fog tovább tartani 10-11 óránál. Hát nem is tartott, viszont addig brutálisan hangos volt, de legalább történt valami, mert lehet hogy amúgy kicsit uncsi lett volna az esténk. Így a sör, és vacsora közben megtapasztalhattuk, milyen egy helyi céges buli, merthogy a Budweiser alkalmazottainak tartott egy kerti partit.

Másnap igyekeztünk időben kelni, hogy kiérjünk a partra mielőtt még túl erős nem lesz a nap, és túl haragos nem lesz az óceán. A reggeli igencsak felejtésreméltó, leginkább a már sokat dícsért Chalet Indiás reggelikre emlékeztetett. Rögtön utána irány a part! Ezúttal a kóborkutyákon túl a tegnapinál is több varjúval, és néhány tehénnel osztoztunk ezen a partszakaszon.

Az óceán, ha lehet, még a tegnapinál is durvábban hullámzott, úgyhogy rövid kagylógyűjtés után sétáltunk egyet. Ennek egyetlen pozitívuma, hogy rengeteg apró rák fúrta be magát a homokba a parton, és ezek közeledtünkre menekültek a srácok nem kis örömére. Amúgy szemét, halszag, és meredek part mindenfelé. Most sem bírtunk tovább, mint előző nap, úgyhogy ismét visszavonultunk a kertbe, ismét némi hadakozás után. A gyerekeket ugyanis a legkisebb mértékben sem zavarták a körülmények, ők legszívesebben a parton töltötték volna az egész napot.

Kis pihenő után elindultunk, hogy felfedezzük ezt a franciás városkát. Nem is kellett mondani, Mr. Reddy tudta, hová vigyen minket. Még szerencse, hogy én legalább olvasgattam a bédekkert, mert amikor Tamáshoz fordult, hogy akkor Auroville-t nézzük meg előbb ugye, ő csak nagy szemeket meresztett. Én lelkesen bólogattam, hogy igen, a gyerekek mérsékelten nyafogtak, hogy messze van? Kis kocsikázás után megérkeztünk az 1968-ban alapított utópisztikus városkába. Odafelé sok fehér nőt láttunk motorbiciklin, kettesével, egyedül, vagy éppen egy kisgyerekkel a hátuk mögött, néha egy-egy fehér pasis motorbicikli is felbukkant (ők általában egyedül ültek rajta, esetleg egy fehér nővel a hátuk mögött). Az út kis indiai falun kersztül vezetett és én már ezért is nagyon tiszteltem ezeket az embereket, hogy ide jönnek önként és dalolva, hogy itt éljenek és jobbítsák a világot. Kicsit hülyén éreztem magam, hogy ide jövök „intimpistáskodni”, de amikor elértük a parkolót, megnyugodtam, mert buszokkal hozták a többi kiváncsiskodót. Ekkor én már vallásos áhítattal vártam a találkozót, ezekkel a „telepesekkel”. Az áhítat a bejáratig tartott. Tamásnak láthatóan melege volt, és különben sem értette, hogy most akkor mit is keresünk e között a sok túrista között. Ahogy elkezdtem tanulmányozni a kihelyezett táblákat, a gyerekek máris rákezdték, hogy „meleg van! Fáj a fejem! Éhes vagyok!”. Még be tudtunk menni az információs központba, ahol nagyjából elolvasgattam Auroville történetét (először egy Aurobindo nevű yogi (?) költözött ide, hogy elmeditálgasson a világ folyásán, aztán egy francia hölgy csatlakozott hozzá, akit „Mother”-nek neveztek, és aki 1968-ban létrehozta ezt a várost, hogy a világ minden részéről jövő emberek békében, együtt dolgozhassanak, hogy a világ jobb legyen), miközben Marci szédelegni kezdett az éhségtől, Matykó pedig szomjan halt. Már az sem villanyozta fel őket, hogy amikor építették a Matrimondir elnevezésű meditációs központot, már magyarok is voltak itt, legalábbis egy korabeli felvételen felfedeztem, hogy „Hungary”. Kicsit ingerülten mentem ki, jellemző, hogy az, ami engem érdekel, a három pasit tökéletesen hidegen hagyja. A gyenge kezdés után ettünk valamit az étteremben (spenótos quiche-t). Ezután a kedélyek kicsit megnyugodtak, és nekivágtunk a kb. egy km-es útnak a Matrimondir-ig.

Ez egy nagy aranyszínű gömb. Be sajnos nem mehettünk, de ez csak ott derült ki (a sofőr derítette ki), oda két nappal hamarabb legalább be kell jelentkezni. Azért készült néhány fénykép, Matykóékról is indiai gyerekekkel, akiknek a szüleit viszont Tamás fényképezte. Mi is elkezdtük azt a gyakorlatot, hogy ha valaki le akar velünk fényképeszkedni, mi is lefényképezzük. A séta végén még kaptam negyed órát az ajándékboltban, de mire visszaértem, a gyerekek újból éhen haltak. Így elindultunk kajáldát keresni, és találtunk is egy, a célnak megfelelő tengerparti kávézót. Ittunk-ettünk, aztán belevetettük magunkat Pondicherry délutáni életébe. Ezen a ponton világossá vált, hogy inkább a városban kellett volna szállást keresni, itt volt élet, katonazenekar, francia utcatáblák, jó, varjúk azért itt is voltak. Na, majd legközelebb már okosabbak leszünk.

Visszamentünk a szállásra, ahol is konstatáltuk, hogy ma is buli lesz. A recepciós szerint, csak csendes összejövetel, de az udvarra felállított mintegy négyszáz szék és a láthatóan élő zenekar számára felállított felszerelés kicsit másra engedett következtetni. Alighogy ezt észrevettük, máris rákezdték a zenét. Tamás ekkor ment el először elbeszélgetni a recepcióssal, hogy akkor kezdjenek el gondolkodni, milyen kedvezménnyel fogják ezt nekünk honorálni. A recepciós nem volt nagyon fogékony a panaszra, de nemsokára megérkezett vmi managerféle, aki mondta, hogy természetesen kompenzálni fogják a nem AC szobát és a bulik okozta kellemetlenségeket. Na, ebben megnyugodva úgy éreztük ,hogy akkor szinte már meg is hívtak a buliba. Kimentünk, és hallgattuk a zenét, egész addig míg észre nem vettük, hogy Matykó elkezdett táncolni,és lassan az összes indian fellow, aki a műsort nézte (na, mondjuk, ők nem voltak nagyon sokan, mert a többség az ingyenpia sátor körül tolongott) őt nézte a műsor helyett. Matykó érezte, ki kell szolgálnia az érdeklődést, hihetetlen show-t nyomott le, bevetett mindent, pörgést, tapsolást, mimikát. A hangulatot már csak az fokozta, amikor Marci is beszállt. Az indiaiaknak nagyon tetszett a produkció, amikor a gyerekek már nem a sorok között, hanem a színpad előtt felállított táncparketten táncoltak, még oda is mentek és táncoltak velük.

Azt hiszem, igazán sikerült emelnünk a dél-indiai ortopédiai konferencia nyitóbulijának színvonalát. A mi hangulatunkat pedig az a bacardi-cola emelte, amit a Tamás kért az italsátorban. Hát ennyit igazán megérdemeltünk, mint szülők. Egyszer csak elsötétült minden és megkezdődött egy augusztus 20-át meghazudtoló tűzijáték. Mivel az nekünk kimaradt, igen élveztük és együtt tapsoltunk az orvosokkal (előtte volt beszéd, ott derült ki, hogy itt mindenki doktor lehet). Tamás egyszer csak kiszúrta, hogy míg Pesten biztonságos távolságból távirányítóval gyújtogatják a tűzijátékot, itt a parton rohangált három-négy fickó, és ők gyújtották be a petárdákat. Ez még a tűzijátéknál is izgalmasabb volt, nagyon drukkoltunk nekik, hogy mindenki túlélje. Ezért a végén külön megtapsoltuk őket. Aztán aludni mentünk, és Tamásnak csak egyszer kellett kimennie, hogy a teraszunkon magukat igencsak jól érző orvosokat csendre intse. Jött a szokásos szöveg, „rain has come”, vagyis jött az eső, és ide húzódtak előle, de ezzel legfeljebb egy kezdő indiai túristát lehet megetetni, nem minket. Azért Tamás erélyes fellépése meghozta az eredményt, nem hangoskodtak tovább,viszont a jó hangulat maradványait reggel aztán nézhettük. Háttérben a szürkéskék, tajtékos tenger, a parton az árnyékban békésen heverő tehenek, a kertet beborító szemét között turkáló varjak és a teraszunkra hányt vacsora képe fogadott minket, ahogy kiléptünk az ajtón. Matykó fedezte fel a hányást („Nahát, milyen csúnyák, ideborították az ételt”), aztán közelebbről nézve láttam, hogy ez már az ételnek egy feldolgozott formája volt. És akkor még azt nem is írtam, hogy előző este láttam, hogy a koszos tányérokat három takarító hölgy mosogatta guggolva, és a „tisztákat” kitették a fűre száradni.

Ezek még reggel is ott voltak, a varjak között. Hogy én ezek után meggondolom, mikor megyek el itt egy céges bulira, az biztos. Már csak a számla rendezése volt soron. Tamás elment a gyerekekkel, én pakoltam. Erre megjelent egy hordár, hogy a csomagjainkért jött. Mérgelődtem, mert még nem voltam kész, most mit adjak neki, kérdeztem, hogy a husband (férj) küldte-e, mondta igen, persze tudhatnám, hogy itt minden kérdésre igen a válasz. Ekkor már Tamásra voltam mérges, minek küldte ide. A kezébe nyomtam egy bőröndöt, hogy vigye, a többi még nincs kész. Ő el, Tamás megjött, természetesen a hordárt nem ő küldte, rövid aggódás, hogy hol van a bőrönd, aztán reggeliztünk, Tamás asszózott még egyet a managementtel (végül is 40 százalékot engedtek a szoba árából) és gyorsan elhagytuk a szállót. (Minden bőrönddel). És nekivágtunk a visszafelé vezető útnak.

Ennek sem mi, sem a gyerekek nem örültünk, és kivételesen nem azért, mert végett ért a szabadság. Nekem nem volt kedvem, megint felrázatni a gyomrom attól, hogy Mr. Reddy 80-nal süvít a kis falvakon, a kanyargós utakon át. Szerencsére, ez most nem volt olyan kellemetlen, lehet, azért, mert vasárnap lévén, sok volt a piac („vásárnap” J), amik belasították a sofőrünket. Szívesen kiszálltam volna több helyen is, mert nagyon izgalmasnak tűntek ezek a piacok, a mindenféle árukkal, zöldségekkel, gyümölcsökkel, de tartottam tőle, hogy ezt az ötletemet, se a gyerekek, se Tamás és valószínűleg Mr. Reddy sem díjazná, neki ugyanis még öt óra vezetés volt hátra a már vázolt feltételekkel. Azért egy helyen (Tiruvannamalai) megálltunk, ezt már jeleztük Mr Reddynek, hogy így készüljön. Ebben a városkában ugyanis olyan magas indiai templomtornyok voltak (négy darab), ami már az odaúton felkeltette az érdeklődésemet, és közöltem, hogy visszafelé itt, ha más nem, de néhány fotó készüljön. Amikor kiszálltunk az autóból („Itt mi van? Miért álltunk meg? Melegem van! Szomjas vagyok! Templom!?! Nem akarok templomot nézni!”), tényleg mellbe vágott a meleg, én is elgondolkoztam, hogy tényleg akarok-e némi indiai kultúrát, vagy inkább vissza a nyugati légkondiba. Mr. Reddy eligazított minket, hogy ott kell bemenni, fél órát lehet nézelődni, ő addig iszik egy teát. Mi oda is mentünk a bejárathoz, és már majdnem beléptünk, amikor az ott ülő, általam sajnos koldusnak nézett (le kellene már vetkőzni ezt a nyugati fennsőbbséget) hölgyek, urak élénk kiabálásba kezdtek, amit Tamás fejtett meg. Le kellett vetni a cipőnket. A gyerekek rögtön a zoknijukat is levetették, ahogy az oviban tanulták. Mezítelen talpunkat már majdnem a templom padlójára helyeztük, amikor ismét élénk kiabálásba kezdett a helyi közönség, és a lábunk felé mutogattak. Főleg a gyerekekre, de én azt gondoltam, hogy, lehet, hogy a nadrágom hossza nem megfelelő (halásznadrág volt rajtam, ekkor ismételten szükségét éreztem néhány indiai cucc beszerzésének, csak az a baj, hogy a Reddyt nem merem megkérni, hogy vigyen el shoppingolni, mert az ő szemében, csak a munka számít, minden más tevékenység léhaság. Jó, ha kaját megyek vásárolni rendes családanyaként, akkor az oké). Egy idő után meguntuk a disputát, és azt mondtuk, ennyit nem ér a kultúra, menjünk enni. Erre ismételt nemtetszés volt a válasz, de azért felvettük a zoknikat, cipőket, és kullogtunk vissza Reddyhez. Ő nem volt a kocsinál, persze teázik, mi meg itt fogunk aszalódni a napon. A templom előtti társaságból néhányan követtek bennünket és még mindig élénken magyaráztak valamit. Szerencsére Reddy mosolyogva előkerült, és mondtuk neki, hogy nem engednek be a templomba. Ezt viszont ő nem értette, és az általa ismert számtalan nyelv egyikén elkezdett „veszekedni” az őslakosokkal (nekem legalábbis mindig úgy tűnik, hogy veszekednek egymással, pedig általában csak normál hangnemben beszélgetnek). Kiderült, hogy az ottaniak azt próbálták meg a korlátolt turistáknak megmagyarázni, hogy jobb, ha a gyerekek zokniban mennek be a templomba, ezért vegyék vissza. Nem teljesen értettük, hogy miért vegyék fel a zoknit, de ha csak ez a gond, akkor visszaveszik, és én elmerülhetek az indiai kultúrában. Így hát vissza a templom bejáratához („Visszamegyünk? Méért? Megint vegyük le a cipőt? A zoknit is? Azt miért nem?? Nem akarok visszamenni! Meleg van! ....”), ezúttal sikerült belépnünk. Volt táskaellenőrzés meg sípoló kapu, Matykót kicsit megcsipkedték, meg ott volt az ellenőr néni kislánya, neki integetni kellett, és már bent is voltunk a templomban. Az ellenőrzési ceremónia egy árkád alatt zajlott, de ezután be kellett menni a templom udvarára. Itt értettük meg a kinti emberek magyarázatát, és utólag hálával gondoltam rájuk, hogy nem engedték a gyerekeket (az európai gyerekeket, mert persze az indiai gyerekek mezítláb voltak) zokni nélkül belépni. Ezek a templomok ugyanis olyanok, mint egy erőd, fallal vannak körülvéve, de belül az udavaron, nincs semmi fedél, a Nap álló nap süti a követ, az meg felmelegszik. Én nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, hogy egy kő ilyen irtózatosan forró legyen! Azt hittem, lesül a lábamról a bőr! Mr. Reddy is velünk jött, gondolom úgy volt vele, ha ezek ennyire bénák, hogy, még be se tudnak jutni egy templomba, jobb, ha ő is ott van, ki tudja, talán ki se találnak. Szóval mondtuk neki, hogy hát ez egy „kicsit” meleg, mire ő megvonta a vállát, és közölte, hogy hát neki is, de ennyit el kell tudni viselni az istenségek kedvéért. Én egy ponton el is feledkeztem arról, hogy ez mégiscsak egy szent hely, úgy futottam egyik árnyékról a másikra, mint a nyúl. Rögtön a bejárat után volt néhány pocsolya, amit akkor undorodva kikerültem, már csak nem fog az én „szent” lában ilyen mocsokban megmártózni, eltöltve egy negyed órát az udvaron, már alig vártam, hogy legyen még egy ilyen „undorító” hűsítő. Bele is léptem, eddig még nem jelentkezett negatív hatás. A templom nagyon szép és érdekes volt, belül is voltak építmények, szobrok, és nagy élet, kisbabákkal, gyerekekkel, családokkal, akik egy-egy istenség szobra előtt tanyát ütöttek, és várták, hogy az ő áldozatukra kerüljön a sor.

Mindenki megtalálhatta a saját istenségét, papok segédkeztek, hogy az „áldozat” (gyümölcs, virág) a helyére kerüljön. Kicsit bóklásztunk ezekben a termekben, aztán a gyerekek nagy gyönyörűségére találtunk egy elefántot is. Ha pénzt adtál az ormányába, akkor végigsimított, majd az összegyűlt pénzt a mellette ülő gazdájának adta. Természetesen mi nem engedtük, hogy a gyerekek ilyen „barbár” dologban vegyenek részt, a higiéniáról nem is beszélve, úgyhogy megint mi voltunk a gaz szülők. Mr. Reddy próbálta elmondani, hogy mi folyik itt, milyen istenek vannak, de annyira égette a talpamat a kő, hogy alig bírtam figyelni. Ő különben is elég érdekesen viszonyul ezekhez a dolgokhoz. Ugyan nem itt, pár nappal később, az autóban mondta azt a mondatot, amit itt fő mottómmá tettem. Ha egy kicsit is rossz a kedvem az indiai lét miatt, csak erre gondolok, és percekig képes vagyok röhögni rajta. Szóval egyszer, az autóban ültünk, ő meg én, és a közeledő Ganésha ünnepet magyarázta. Én megkérdeztem, miért van az, hogy az isteneknek annyi kezük van. Ő hosszas magyarázatba kezdett és egyszer csak azt mondta: „And then Rama, Krishna and some other fellows come”, ami szabad fordításban annyit tesz, mint: „Aztán jött Rama, Krishna, meg még néhány fazon”.Ő katolikus, de a felesége hindu, és teljesen természetesnek veszi ezeket a szertartásokat. Vettünk hűtőmágneseket (a templomon belül!) és láthatóan ő is örült annak, amit neki vettünk. Én egy olyat választottam, amin Lakshmi istennő látható, az ő neve pénzt jelent, és így hívják a bejárónőnket is. Végre megvan az első indiai relikviám! Ezzel a gyerekeket is le lehetett kicsit szerelni, bár még hátra volt jó néhány forró kő. Amikor kiértünk a templomból adtunk néhány rúpiát a cipőőrző hölgynek (Mr Reddy megmondtam mennyit illik), a fakírnak viszont nem, és azóta az a gondolat gyötör, hogy remélem nem átkozott meg minket, és még csak nem is értettük. A templom után Mr Reddy elvitt minket egy kétcsillagos szállodába enni. A menü csupa indiai kaja volt, szerencsére angolul is kiírva: idli, púri és a többi indiai név. Bár egy-kettőt már ismerek, de a többséget nem. Így hát otthagytuk az éttermet (valószínűleg a gyerekek nem lettek volna hajlandók megenni semmit) és a felette lévő boltban vettünk narancslét, chipset (!!!!!!!!) és ezt ettük (etettük) ebéd gyanánt. Mondanom se kell, ezen a mélyponton csak én aggódtam, se a Marci, se a Matykó nem méltatlankodott, hogy nahát, hol a saláta és a gyümölcsturmix? Az út hátralévő része már esemény nélkül zajlott, leszámítva a drukkolást az épségben való hazatérésért. Egyrészt szerintem Mr Reddy elfáradt, másrészt hogy lehet úgy vezetni, hogy ha előzöl egy buszt pl. akkor végig dudálni kell, mert a tükröt (ezt mostanában tudtam meg) csak néhány éve vezették be, és a használata még nem igazán terjedt el. Másnap aztán várt minket az újabb kaland, az iskola.