Kapásból az első ígéretünket nem tartottuk, de egy kis késéssel itt a folytatás.

Az utazás előtti éjszaka a gyerekek a szüleimnél aludtak, ágyunk nekünk sem volt, mivel az azokat elvitettük a költőztetőkkel. Ez asszem felesleges volt, talán annyi haszna lesz, hogy legalább pár ismerős bútordarab lesz körülöttünk, ha végre megérkeznek majd a cuccok. (Közben kiderült, hogy kifejezetten útban lesznek az ágyak, mert nem vitethetjük el a jelenleg a házban lévőket. )

Mivel este szinte mindennel elkészültünk, a reggel nem volt nagy kaland, simán megértkeztünk a reptérre, és a becsekkolásnál sem volt gond. A gyerekek ekkorra már transzban voltak, hogy repülni fognak, és nem fogytak ki a kérdésekből. Marci lestoppolta az ablaknál lévő ülést, mivel Matykót még a reptér felé a taxiban zavarta az ablakon besütő nap, így ebből szerencsére nem volt vita. Persze amikor felszálltunk hamar kiderült, hogy a napnál fontosabb tényező, hogy onnan ki lehet látni, így a második repülőút első felére Matykó nyerte meg magának az ablak melletti helyet.

Én kidőltem hamar, és Betti szórakoztatta a gyerekeket, akiknek eszükbe sem jutott elaludni, jóllehet ők sem pihentek túl sokat az ezt megelőző napokban. Így persze nekem gyorsan eltelt a két és fél óra Londonig, de Betti sem nagyon panaszkodott, úgyhogy gondolom nem volt különösebb nehézség. Egyszer Marci kedvesen kinyitotta a szemem alvás közben mintegy kísérletezve, hogy erre felébredek-e. A heves reakciómból kiderült, hogy nemcsak felébredtem, de az elmúlt napokban felgyülemlett feszültség is ki tud törni egy ilyen apróság hatására. Többet nem nagyon aludtam az úton, de asszem Marci ezzel nem kísérletezett volna mégegyszer.

Szerencsére Heathrow 5-ös termináljára érkeztünk, és onnan is mentünk tovább, így csak mintegy nettó (az útlevél, és biztonsági ellenőrzést - itt nem kell kivenni a laptopot a táskából, dögöljek meg, ha értem - nem számolva) 20 percbe telt elérni az egyik kapuból a másikba. Ezt nem egy menetben abszolváltuk, mert első körben az 5-ös terminál hatalmas, boltokkal teli részébe mentünk, és az idő nagy részét ott töltöttük.

Felváltva mentünk el körülnézni. Volt mit, mert hihetetlen nagy az a hely, tele mindenféle bolttal. Ugyan még sört sem akartam inni az út alatt, hogy ne álmosodjak el, főleg, amíg a gyerekek nem alszanak, de az egyik bolt előtt Baccardit reklámoztak méghozzá úgy, hogy mojito-t gyártottak belőle, és ingyen osztogatták. Szinte rámerőszakolták, muszáj volt :)
Mint kiderült ez pont az a mennyiség volt, ami nem álmosított el, viszont kiváló stresszoldónak bizonyult, megérte az árát.

A második menet úgy kezdődött, hogy ugyan időben elindultunk a kapu irányába, mikor megérkeztünk egyszerre mindenkinek vécére kellett menni, úgyhogy mire mindenki végzett már nem kellett sorbaállni, mert néhány kivételtől eltekintve már az összes utastársunk a gépen volt. Egy kicsit megszenvedtem a nem csekély mennyiségű kézipoggyászunk elhelyezésével, de egyből kárpótolt a látvány, amire számítottam ugyan, de azért biztos nem lehettem benne: minden utasnak külön kis képernyője volt. Ez azt jelentette, hogy a WC-re meneteleken kívül gyakorlatilag nem volt gondunk a gyerekekkel.

Én ültem mellettük, toltam be nekik a filmeket, kettő után pedig bejelentettem hogy alvás következik, és bár Matykó rögtön az elején aludt vagy egy órát, ennek ellenére viszonylag simán el is aludtak annyira, hogy nekem kellett felkeltenem őket pisilni a leszállás előtt.

A reptéren minden simán ment, bár egy kicsit sokat kellett várni a poggyászunkra, azért még nem aggódtunk komolyan. Sajnos mind a két új bőröndünk fogója leszakadt, és ugyan garanciálisak, de az pont egy évig érvényes, szóval fújhatjuk. Sebaj, elindultunk kifelé, és vadul lestük a táblákat a nevemet keresve, ugyanis az volt megbeszélve, hogy az átmeneti szállásunkat biztosító cég küld majd értünk valakit. Amikor jól áttanulmányozva a táblákat sem találtuk a nevem, akkor felsejlett bennem az első megérkezésünk, amikor csak többszöri telefonálás, és riksások megkérdezése után találtunk oda a szállodába a reptéren bérelt taxival. Mentünk tovább kifelé, és az épületből kiérve újabb táblák, több tucat fogadott minket, és köztük Betti kiszúrta az egyiken a Mr. Tamas T feliratot.

Ugyan nem kombival jöttek értünk, de egy jó nagy Hyundai-jal, aminek a csomagtartójába nem, de az első ülést is kihasználva be tudta a sofőr tuszkolni az összes csomagunkat úgy, hogy még mi is befértünk. Tette mindezt néhány kóborkutya társaságában, és így egyből élesben is el tudtuk magyarázni a srácoknak, hogy nem nyúlunk hozzá kóborállatokhoz.

Az út a reptérről a pirkadatban sokkal jobb képet mutatott a várorsról, mint amilyen a két hónappal korábbi látogatásunk alapján élt emlékeinkben. Forgalom alig volt, de valahogy az egész sokkal kevésbé tűnt élhetetlennek, mint mikor először itt voltunk. A felkelő nap valahogy olyan színnel világította meg az utcákat, melyektől azok egész barátságosnak tűntek.

Ahogy közeledtünk egyre világosabbá vált, hogy a képeken luxuskategóriának ábrázolt, és annak is aposztrofált szállásunk azon házak egyikében lesz, melyet már előző látogatásunk alkalmával is mustráltunk nem túl nagy bizalommal. Ez a hatalmas kompexum a szállodánk közvetlen szomszédja, úgyhogy jópárszor elmentünk mellette annó, és nem tűnt valami vonzónak.

A lakásba lépve csalódásunk tovább fokozódott. Az egész helyről az ócska, és lerohadt jelzők jutottak leginkább eszünkbe, de hogy luxus, na az még véletlenül sem. A jól felszerelt konyhában pár lábos, és tányér, de olyanok, amikért a kínain összesen nem adnának occász Ft-ot. Nem ecsetelem, de az világos volt, hogy nem akarunk itt egy hónapot tölteni. Érdemes megnézni, hogy néz ki a minden szobában elhelyezett a szolgáltatásokat reklámozó luxusfüzetecske :)